Pallavicini-Andrássy Borbála és 1956

„Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész” – 1956 egy magyar grófnő szemével

Gondoltatok már arra, hogy milyen lehet, amikor egyik napról a másikra mindent elveszítetek, és magányos száműzetésbe kell vonulnotok a szeretteitektől távol? Pallavicini-Andrássy Borbála grófnő naplója azt az időszakot mutatja be higgadt, visszafogott mértéktartással, amikor az egykori arisztokráciát üldözték és száműzték az 1950-es években, valamint az 1956-os forradalom időszaka is képbe kerül.

felkialtojel_2 keretes

Ki is ő pontosan?

A csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy-család 1890-ben világra jött sarja. Édesapja Andrássy Tivadar gróf, Andrássy Gyulának, a dualizmus első magyar miniszterelnökének – akiről az Andrássy út is kapta nevét – elsőszülött fia. Édesanyja vázsonykői és zicsi Zichy Eleonóra grófnő, a kor híres szépsége. Négy lányuk született: Ilona, Borbála, Katalin és Klára.

Miután Andrássy Tivadar igen korán, 1905-ben elhunyt, nagybátyjuk, ifj. Andrássy Gyula bel- és külügyminiszter vette feleségül anyjukat, és nevelte fel a lányokat, különös gondot fordítva a hazafias neveltetésre. Pallavicini György őrgróffal 1911-ben házasodtak össze, négy gyermekük született: György, Antal, Ede és Thyra, neveikkel a naplófolyamban többször is találkozhatunk.

„Mint zsidó vagyok itt, vagy mint arisztokrata?”

Andrássy Gyula miniszterelnök unokája, Borbála 61 éves – és már öt esztendeje özvegy, négy felnőtt gyerekét csak ritkán láthatja –, amikor 1951-ben kitelepítik. Öt mázsa holmit vihet magával osztályellenségként az ismeretlenbe. Régi iratait azonban még az indulás előtti éjszakán eltüzeli: attól tart, hogy a benne található információk felhasználhatók családja ellen. A saját naplóit kevésbé sajnálja, de bánja, hogy férje, szülei és gyerekei levelezése is a tűz martalékává lesz politikai szükségszerűségből.

Andrássy Tivadar gróf tőketerebesi barokk kastélyának gobelin szalonja. Klösz György felvétele / Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.12.192
Andrássy Tivadar gróf tőketerebesi barokk kastélyának gobelinszalonja. Klösz György felvétele / Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.12.192

Az Andrássy-családban természetesnek számított, hogy mindenki képes több nyelven is irodalmi igényességgel kifejezni magát, a családtagok naplót is írtak: szintén az Európa Könyvkiadó gondozásban jelent meg Borbála nővére, Ilona első világháborús naplója (Mindennek vége!), valamint hősi halált halt férjével, gróf Esterházy Pállal folytatott levelezése (Drága szerelmem...).

Jól mutatja az '50-es évek démoni rendszerének abszurditását, amikor Prónay báróné – született br. Kohner Lujza Auguszta – némi szarkazmussal megkérdezi a rendőrt a kitelepítés óráiban, amikor mindenki halálra váltan nyomorog a szekéren, bútorai között: „Nem tudom, milyen réven vagyok most itt? Mint zsidó vagy mint arisztokrata?”

Később, a kitelepítés feloldásakor is lesz, aki nem érti, miért hurcolták el, és miért kell újra költöznie. Az '50-es évek őrületére nincs észszerű magyarázat.

Borbála anyai sorsában is ott a tragédia: legidősebb fiát, Györgyöt Szibériába hurcolják, ott is hal meg 1949-ben, ezt akkor ugyan még nem tudja az anyai szív, hiszen nem tarthatják egymással a kapcsolatot. Lánya, Thyra Olaszországban él a férjével, Ede még 1949-ben külföldre szökött, Antal fia pedig – Pálinkás Antal néven – a népi demokrácia hadseregében szolgál őrnagyként. 1956 októberében ő segít kiszabadítani házi őrizetéből és hozza fel páncélosán Mindszenty hercegprímást Budapestre, és bár a fegyveres harcokban egyáltalán nem vesz részt, a forradalomban való részvétel vádjával 1957-ben kivégezik.

„...a népi demokrácia heréi, a gyűlölt reakció kártékony, sötétben bujkáló ellenforradalmárai...”

Andrássy Borbála saját maga szerint nem igazán szociális természet, jobban szeret csendesen, visszahúzódva élni, viszont a besenyeszögi hónapok idején úgy érzi, fontos, hogy sorstársaival megtalálja a hangot, ezért több kitelepítettel is barátságot köt. Úgy véli, nem igazán a fennhéjázó, hangos polgárság természete áll hozzá közel, hanem inkább a magyar paraszt „csendes, nyugodt előkelősége”, nyíltsága. Környezetével szívélyes, barátságos: jó kapcsolatot ápol a Fokorú-pusztai kulákcsaláddal is, akiknél meghúzza magát.

A grófnő igazi Robinsonként tekint magára, aki a jég hátán is megél: pillanatok alatt kényelmesen berendezkedik a poros, legyekkel teli tanyán, az egérjárta kamrában, amit hajlékként kap, és képes arra, hogy hasznossá tegye magát: gyomlál, kertészkedik, farigcsál, tejért jár és baromfit nevel. Egyedül főzni nem tud (otthon erre soha nem volt szüksége, idősen pedig már nehezen tanul az ember), ám szerencsére a házigazdák felveszik kosztosnak, így ez a probléma is megoldódik.

„Burzsuj szokásaiból” – ahogyan némi öniróniával régi életére utal – keveset őrizhet meg a tanyasi években: nem olvasgathat vég nélkül az ágyban, hiszen a petróleummal takarékoskodni kell, cserébe viszont magányos vitaesteket rendez fejben: egy-egy axióma mellett vagy ellen érvel, hogy elszigeteltségében szellemileg is friss maradjon.

„Felteszek magamnak egy témát. Szabad-e gyermekeinket világnézetükben befolyásolni? Vagy: ki nagyobb hős, az-e, aki egy háborúban megsebesül vagy elesik, vagy az, aki elvei mellett kitart, és megtagadja az engedelmességet? A témát aztán ide-oda forgatom. Érv, ellenérv, minden oldalról megvilágítom, próbálom rövid, szabatos axiómákba foglalni a vita eredményét” – így gondoskodik szórakozásáról.

A szöveg tisztaságán, precizitásán keresztül nemcsak Borbála higgadt, józan és mértéktartó személyiségéből kapunk ízelítőt, de az is kiderül, hogy a szerzőnek komoly irodalmi tehetsége és rendkívüli szépérzéke van, és introvertáltsága, valamint visszafogott életstílusa ellenére is tele van empátiával az emberek felé. Tájleírásai sokszor olyanok, mintha egy festő szemével látná a világot: van egyfajta panteista életöröm ebben a látásmódban.

Andrássy Tivadar gróf barokk kastélyának hátsó nézete Tőketerebesen. Klösz György felvétele / Fortepan / Budapest főváros Levéltára. Levéltári jelzet:HU.BFL.XV.19.d.1.12.183
Andrássy Tivadar gróf barokk kastélyának hátsó nézete Tőketerebesen. Klösz György felvétele / Fortepan / Budapest főváros Levéltára. Levéltári jelzet:HU.BFL.XV.19.d.1.12.183

Súlyos, komoly betegségeit – az egyre szaporodó rosszullétek ellenére – méltósággal és türelemmel viseli. „Az 1944-ben lezajlott tüdőabscessus nyoma zöld dió nagyságú folt, a szívbillentyű rosszul működik, a szív nagyon tágult, az aorta duzzadt stb.” – írja, ami talán megmagyarázza rosszulléteit is. Igaz, a hatóságok állandó zaklatása és a kiszámíthatatlan életkörülmények önmagukban is megterhelik a grófnőt, aki

egész életében nyugodt körülmények között, bőségben élt, új életéből viszont hiányzik a biztonság.

Az osztályellenségnek minősített arisztokraták sokak szemét szúrták, állandóak voltak az atrocitások és megaláztatások: „csupa herceg, gróf, báró és tábornok, a népi demokrácia heréi, a gyűlölt reakció kártékony, sötétben bujkáló ellenforradalmárai, Amerika titkos ágensei, végre ki vannak közösítve” – a hatalom birtokosai és a frusztrált polgárosztály jobbára így látta Andrássyékat és sorstársaikat, míg közben a vidéki emberek többsége jóindulattal viseltetett a kitelepítettek iránt.

„...élni szeretnék még 20-30 évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amit ezek a fiatalok fognak megteremteni...”

1953 szeptemberében Pallavicini-Andrássy Borbálát értesítik, hogy „a népi demokrácia jóvoltából” szabadon távozhat sorstársaival kényszerlakhelyükről, nem telepedhetnek le viszont Budapesten, Sztálinvárosban, Miskolcon, Diósgyőrött, Kazincbarcikán és a határsávokban, azaz a határokon, 15 km-en belül. Az asszony rezignáltan fogadja sorsát, bosszankodik kicsit, hogy újra költöznie kell, majd némi intézkedés után nővéréhez, Cziráky Józsefné Andrássy Ilonához kerül Dénesfára. Kulák vendéglátóitól jó szívvel búcsúzik, később többször is meglátogatja őket, az egész család szívesen emlékezik vissza „a besenyszögi és Fokoru-pusztai barátokra”.

Nem sokkal a forradalom előtt érkezik – hosszú idő után újra – Budapestre, hogy útlevelével kapcsolatban intézkedhessék. Nem kívánja a társaságot, meglehetősen elszigetelten él, a forradalom eseményeiről is jórészt mások elbeszélésiből, illetve a korabeli sajtóból értesül. Az, amit azonban lát, mérhetetlenül lelkesíti még magányában, gyötrelmeiben is.

„Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karonfogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. Legtöbbje 25 éven aluli, lányok, fiúk, ifjúmunkások, egyenruhások és pár katona is. Voltak idősebbek is. Tanárok, tanárnők, orvosok, mérnökök, postások, bányászok és munkások. A nép fiai, akiket bábokká, gépekké akartak tenni. Diákotthonok árva gyerekei az ország minden részéből. Hamis jelszavak zuhatagában áztatott gyerekek. Gyökértelen, hazátlan, istentelen, téves eszméket hirdetők kezében gyúrt ifjúság, amely megtalálta önmagát, amelynek ősi vére felszabadította gúzsba kötött tagjait, amely akarni tud.

Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és azért halni is kész.

Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, hogy minél előbb meghalhassak, egyszerre úgy éreztem, hogy élni szeretnék még 20-30 évig, hogy láthassam azt a Magyarországot, amit ezek a fiatalok fognak megteremteni” – írja októbet 23-án, tele optimizmussal.

A forradalom bukása megtöri, semmi sem marad, amiért érdemes volna az országban maradni: egyike lesz tehát annak a több százezer magyarnak, akik 1956 után elhagyják az országot. Először Bécsbe megy Pallavicini rokonaihoz – ekkor a korabeli értesülések szerint már 82 ezer magyar szökött Ausztriába, akik táborokban várják sorsuk beteljesedését –, majd Olaszországba utazik lányához, Thyrához. A napló ezen a ponton ér véget: az asszony végre megérkezik San Remóba, ahol először beszélhet nyugodtan, a lehallgatás félelme nélkül lányával. Az első kérdés adja magát: „Mi van Antallal?” Ezt azonban senki sem tudja.

Abban bíznak, hogy neki is sikerült elhagynia az országot...

Pallavicini-Andrássy Borbála mindvégig érezte, hogy naplója túlmutat a személyes írások műfaján, egyfajta kordokumentum. Készített egy másik változatot is a bejegyzésekből, amelyből kihagyta a valós személy- és helyiségneveket, hogy senkinek se eshessék bántódása, amennyiben az írás illetéktelen kezekbe kerül. Ezt a naplót kiadásra szánta, Ede fia szerint – akinél végül menedéket talált – hosszan szerkesztgette. A megtört, beteg asszony 1968-ban bekövetkező haláláig fiánál, Edénél maradt Kanadában, Montrealban.

Naplója 1990-ben, változatlan formában került végül először kiadásra, gyerekei jóvoltából.