Egyéb kategória

Amikor felcserélődnek a szerepek: szüleink öregedése riasztó és elkerülhetetlen

Pelenkáztak bennünket, felneveltek, fogták a kezünket, és vezetgettek az élet rögös útjain. Jobban szeretjük őket, mint bárki mást, és velük vannak a legdurvább vitáink. Igen, a szülőkről beszélek. Anyáról és apáról.

vous - 2016.10.23.
Amikor felcserélődnek a szerepek: szüleink öregedése riasztó és elkerülhetetlen

A szüleink azok, akikre gyerekkorunk óta felnézünk. Őket látjuk a legerősebbnek, ők azok, akikre hasonlítani akarunk, mert ők bármire képesek. Éppen ezért riasztó szembesülni először a hibáikkal, tökéletlenségükkel, majd az idő múlásával is.

Majd ha öreg leszel, megérted

Tinédzserként, amikor még az erőnk teljében vagyunk, nem igazán értjük, mit jelent az, hogy anya vagy apa fáradt, vagy hogy fáj a dereka vagy a lába. Ami azt illeti, később sem – ebben igazat adok nekik.

A reumát csak az érti, akinek fáj, a gyengeséget is csak az, aki átéli.

Nekem is csak elképzelésem van arról, milyen lehet a kor miatt szembesülni azzal, hogy a korlátok száma megugrik. Noha hallássérültként pici gyerek korom óta szembesülök a határaimmal, most, huszonhét évesen rosszabbul viselem azt, ha a fájós bokám miatt ki kell hagynom az edzést, mint azt, hogy nem tudok telefonon elintézni valamit.

Bár csoda a beszéd, hallássérültként pontosan tudom: a legfontosabb dolgok a csendben történnek

Bár csoda a beszéd, hallássérültként pontosan tudom: a legfontosabb dolgok a csendben történnek

Egy fiút láttam anyám öléből egy ajtófélfának támaszkodni, kinézett az ablakon, a profilját elhomályosította a mögötte feljövő nap fénye. De még így is láttam, hogy a könnyek végigkúsznak az arcán. Nem kellett kérdeznem, és nem kellett válasz, még az aprócska gyerekeszemmel is felfogtam, hogy nekem ott van a fenekem alatt anyám biztos lába, míg ő jelenleg csak az ajtófélfára támaszkodhat.

A cikk folytatását itt olvashatjátok.

Ki ölel kit?

Meglepő, hogy az ölelés is mennyire mutatja, hogy ki vigyáz éppen kire. Gyerekként anya és apa hasához, mellkasához bújtunk, összekucorodva, majd egy nap centiméterekben is elhagytuk őket, és most már mi borulunk rájuk, ők bújnak.

Rettentően furcsa a pici testet, puha bőrt átölelni úgy, hogy érzitek, megváltoztak a szerepek.

Szerepcsere

Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a ti feladatokká válik az, ami addig az övéké volt, hogy most ti adjatok, támogassatok, és visszaadjatok mindent, amit ők adtak nektek valaha: szeretetet, támogatást, segítséget, időt. És ez rémisztő valahol, főleg, mert a körülmények nem mindig megfelelőek.

Forrás:
iStock

A fiatalok közül például sokan küzdenek a megélhetésért, és nem mindenki tud annyi időt és pénzt szánni a szüleire, amennyit szeretne. Ez valahol igazságtalan, és gyakran frusztrációt szül. Rossz azt érezni, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak, és hiába szeretnénk eldobni mindent, és rohanni hozzájuk, ez nem mindig kivitelezhető.

Rémisztő szembesülni az idő múlásával, azzal, hogy az idő egyre kevesebb, a szülők pedig kevesebbet bírnak, mint eddig. Hogy apa, aki régen összerakott egy bútort, most megáll pihenni közben, nem bírja már úgy, mint rég, és ez ellen semmit sem tehetek.

Rémisztő a tehetetlenség, rémisztő előre gondolni.

Van, aki nem is gondol rá, van, aki őszintén beszél erről a szüleivel.

Legjobb ajándék a szüleiteknek: írjatok nekik levelet! levél

Legjobb ajándék a szüleiteknek: írjatok nekik levelet!

Egy levél a ti gyöngybetűitekkel vagy macskakaparásotokkal anyukátok, apukátok legféltettebb kincse lehet, és ezt azért merem így leírni, mert átéltem, így tudom. Mikor a szüleim betöltötték a sokadik kerek évet, akkor a tárgyi apróságok mellé megírtam a levelet is. Nem mondom, hogy könnyű volt.

A cikk folytatását itt olvashatjátok.

A kérdés nehéz, nem is lehet jól feltenni, és még nehezebb megválaszolni, hogy ki hogyan dolgozza fel életének ezt a szakaszát – mert ez is az élethez tartozik, ahogyan fotósunk, Anna is megfogalmazta:

Ez egy körforgás: gyengén születtünk, megerősödtünk, majd újra gyengék leszünk.

Ő egyébként úgy gondolja, maximálisan a szülei mellett fog állni, ha szükségük lesz rá.

„Segítek nekik, amiben tudok. Azért a rengeteg évért cserébe, amit rám áldoztak, hogy mindent megtegyenek értem, az a minimum, hogy ha már nincsenek jól, elfogyott az erejük, én is mindent megtegyek értük. Láttam, ahogy anyukám ápolta a nagyszüleimet betegségben, a haláluk előtt, szeretnék majd én is ilyen erős lenni, és megtenni minden tőlem telhetőt, ha ez az időszak eljön.”

Másik fotósunkat, Zsófit tinédzserkoráig nem foglalkoztatták ezek a tények, illetve problémák, míg valaki fel nem hívta rájuk a figyelmét.

„Tizenöt éves koromban egyszer egy barátom barátja megkérdezte, hogy felkészültem-e már arra, hogy bármelyik nap elveszíthetem az apukámat. Akkor ütött be ez a téma, addig nem gondoltam rá. Azóta minden karácsonykor eszembe jut, hogy lesz-e még közös karácsonyunk. De nem vagyok ilyen negatív, ezek az érzések akaratlanul is az ember eszébe jutnak, ha ilyen idősek a szülei. 

Anyukámmal viszont azért élem meg sokkal nehezebben az ő leépülését, mert emlékszem még, amikor erejében teljes, pörgő, villámagyú vállalkozó volt, és néha még most is mintha ezt várnám tőle, pedig mióta nyugdíjas, azóta hatványozottan érződik, hogy már nem olyan friss, és azért elég rossz azzal szembesülni, hogy néha olyat várok tőle hozzáállásban, gondolkodásban, amit már nem lehet többé.”

Van a szerkesztőségben példa arra is, hogy a szülők egyedül élnek, ilyenkor az anyagiak miatt vagy épp nyugdíj nélkül nehezebb a helyzet. Volt, aki arról mesélt, hogy nem tudja elképzelni sem, milyen lesz az életében az az időszak, amikor csak rá számíthat az édesanyja, hiszen most még nem nagyon látja előre a jövőt.

És hogy mit lehet tenni, hogy ezt az időszakot a lehető legjobban vészeljétek át?

Talán a legjobb gyógyszer, ha őszintén beszélgettek az érzéseitekről, és az, ha előre gondolkodtok. Bármennyire is bizarr egy egészségtől kicsattanó szülő mellett erre gondolni, jobb időben felkészülni, félretenni rá, és a jövőtervezésünkbe belekalkulálni ezt is.

Ajánlott cikkek