Ez biztosan valami betegség. Vagy mánia. Vagy valahol elrontottak, amikor kislány voltam. Mondjuk, azzal, hogy beengedtek a libák közé a baromfiudvarba, hogy nézegessem őket. Annyira lenyűgöző volt, hogy minden alkalommal felismernek, üdvözölve odajönnek hozzám, esznek a kezemből, játékosan „rágják” a nadrágom szárát a csőrükkel, hogy nem volt kérdés: barátságom a ludakkal örök. Ma csak a vágy él inkább, hogy legyen egy házi ludam. De vajon hogyan kell tartani, ha komolyan gondolom a dolgot? Ennek jártam utána.
Ahogy tarantulát, kaméleont, csincsillát, degut, hörcsögöt tartunk, úgy libát házi kedvencként tartani nem is lehet olyan hihetetlen dolog. Ha pedig láttátok volna azt a fotót, amelyen egy hölgy pórázon sétáltatja a libáját a nagyvárosban, ti sem kételkednétek abban, hogy az álmomnak van valóságalapja. Persze, ludakat általában haszonállatként tartanak, a legtöbbjük a levesben vagy a tepsiben végzi, pedig van néhány egészen dekoratív példány közöttük, amelyekért kifejezetten kár. Nekem személy szerint a házi lúd is tetszik, de ezt a megállapítást már tényleg inkább a rajongás, mint az esztétikum íratja le velem.
Olyanról viszont szólnak legendák, hogy egy-egy levágásra szánt jószág végül elkerülte tragikus sorsát, mert a gazdasszony másképp döntött.
Ez lehetett azért is, mert – ha hiszitek, ha nem – a lúd elképesztően hangos és agresszív házőrző. Gyermekkori emlékem, hogy míg engem kedvesen fogadtak a ludaink (mivel kicsikoruk óta ismertek, és nap mint nap bejártam hozzájuk), addig akinek a hangja kicsit is idegen volt számukra, arra félelmetesen sziszegtek, a gúnárok pedig neki is mentek volna. Ha kell, a csőrükkel szinte harapnak, a szárnyukkal pedig keményen oda tudnak vágni. Ezzel a fegyverarzenállal nem olyan könnyű szembeszállni, úgyhogy szépanyáink valószínűleg hálásak lehettek ezeknek a tolvajkergető jószágoknak.
Miért akar egy újságíró libát (vagy récét) tartani Budapesten?
Azért, hogy legyen egy házőrzője, amelyik kedvesen duruzsol, ha olyanja van. És amelyiket büszkén pórázon lehet sétáltatni a Városligetben. Egyértelmű, nem?
Tavaly megmutattam nektek a legszebb récéket és vadludakat. Olvassátok újra a cikkemet!
Ennyi bevezető után elérkeztünk a legfontosabb kérdésig: hogyan kell ludat tartani házi kedvencként? Egyáltalán lehet-e?
Először megkerestem a csongrád megyei Zsákányszéken található Madárkert – díszmadár és kisállatparkot, amelynek vezetői, Ráczné Csóti Tímea és Rácz Sándor készségesen válaszoltak a kérdéseimre, annak ellenére, hogy a kutyához vagy a macskához hasonló házi kedvencként nem tudják elképzelni a haszonállatként tartott ludakat. Ennek elsősorban – kapaszkodjatok meg, egy kis biológia jön – a ludak híg széklete az oka. Kerti „fűnyírók” vagy nagyobb kerti tavak úszkáló díszei viszont bármikor lehetnének.
Ha ezzel is megelégszünk, akkor sem mindegy, milyen fajtát választunk. Ez ugyanis befolyásolja a tartásának körülményeit. „A hazánkban hagyományosan tartott fajták, mint a magyar lúd megelégszik egy alászénázott féltetővel, de építhetünk neki ólat is. Mindkét verzió megfelelő lehet télire, szénaalommal” – tanácsolják a Madárkert tulajdonosai. A lúd szívesen legelészik, emellett érdemes neki magkeveréket is adni. A vizüket naponta egyszer cserélni kell, de a legjobban azt szeretik, ha egy egész tó áll a rendelkezésükre. Ja, mert egyedül is elvannak, de sokkal jobban szeretik, ha legalább egy társ van mellettük.
A társas tartásra hívja fel a figyelmemet Viasz Péter is, aki az EdiPeti-Farm – Toulouse, Tula, Cholmogory liba és Díszmadár Tenyészet vezetője. Szerinte nem kell feltétlenül két liba, elég, ha a házi kedvencként tartott lúd állandóan ott van a gazdája mellett.
A liba nagyon társas lény, tehát rögtön éreztetni kell vele, hogy mindenben számíthat a gazdira
– írta Péter, aki szerint fontos, hogy napos kortól foglalkozzunk a libánkkal. Amíg kicsi, addig mindig pár méteren belül tartózkodjunk. Kíváncsi vagyok, mit szólnának a VOUS-lányok, ha egyszer csak beállítanék egy kis csőrös kedvenccel, akinek külön helye lenne az asztalom mellett a szerkesztőségben és minden mítingre mögöttem totyogna.
„Kertes házban egyszerűbb a tartása kedvencként, mint lakásban, de az utóbbira is akad példa” – tette hozzá a tenyésztő. Hogy a szobatisztaságra való nevelést hogyan oldják meg, azt nem részletezte. A YouTube-on találtam olyan videót, ahol a liba házi kedvencként pelenkát visel, rákeresve: tényleg léteznek libáknak, kacsáknak, csirkéknek pelenkák, szóval ez a probléma is megoldható.
Fórumokat, bejegyzéseket olvasva végül arra jutottam, hogy bármennyire is szeretném, nem lesz ludam a lakásban. Ennél jobban tisztelem és szeretem ezeket a jószágokat, amelyek akkor érzik igazán jól magukat, ha van saját területük legelővel, tavacskával, levegővel. Egyelőre a libatartás álom marad, addig is nézegessétek meg velem a következő videót. Talán megértitek, miről meséltem eddig. 🙂