Egy este, egy beszélgetés során elhangzott valakitől az a mondat, hogy ő nem tudná ezt csinálni. Nem tudna bemenni közéjük, nem tudna dolgozni köztük. Az ő élete szép, kerek, úgy jó, ahogyan van, nem szeretne foglalkozni az élet árnyékosabb oldalával.

Pedig az élet árnyékosabbnak tűnő oldala is lehet szép, és ráadásul még taníthat is. Legfőképpen alázatra és sok-sok szeretetre.

Vannak gyakorlataim, amelyeken találkozom értelmileg akadályozottakkal és hallássérültekkel is. Igen, ezek az esetek olyan árnyaltak, mint a szivárvány, a sötétebb színektől a vidám élénkig van minden. De tele vannak élményekkel. Dalokkal, élettörténetekkel, olyan mozzanatokkal, amelyek egyszerre súlyosak, de könnyedek is. És ezek tanítanak, ezekre az emberekre szüksége van az olyanoknak, akik a rohanó világban elfelejtik, hogy honnan jöttek, hová tartanak.

Forrás:

pexels

Engem sokra tanít az, amikor egy ötvenéves értelmileg akadályozottal festek. Lenyűgöz, hogy egy felnőtt arc mennyire tud koncentrálni egy feladatra, és mennyire élvezi azt. Vagy amikor zenei foglalkozáson a kedvenc zenéjét kéri. Ezt mi eltanulhatnánk tőlük. Vagy amikor egy integrált hallássérült kislányon látom, hogy kiköpött mása egykori önmagamnak, a szégyenlős nézésével, a zavarával az arcán, amikor nem ért valamit. Megtanít arra, hogy noha legszívesebben megráznám őt, hogy felejtse el a csúfolódásokat, felejtse el, mint most én, nem teszem ezt. Figyelmeztet arra, hogy az emberi lélek ennél sokkal-sokkal bonyolultabb. Bármilyen bölcsnek is érzem magam hozzá képest, így felnőtt fejjel, nem számít, mert az ő korának megfelelővel kell gondolkodnom. Ezt nevezik alázatnak.

Az ország első kávézója, ahol fogyatékkal élők dolgoznak

„Amikor belépek a Lágymányosi úti Down Alapítvány épületébe, kanyargós folyosókon keresztül jutok el az ebédlőbe, ahol már javában gyakorolnak a Nem Adom Fel Cafe&Bar leendő dolgozói. Nagy a tumultus, hirtelen azt sem tudom, hová tegyem magam, de Csorba Nóra, a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet projektmenedzsere rögtön nekem szegezi a kérdést, hogy nem állok-e be vendégnek – csak enni, inni kell.”

A teljes cikket itt találjátok.

Soha nem éreztem még azt, hogy nekem jobb, mert „nekik rosszabb”. Ők nem az élet árnyasabb oldalai, hanem valakik, akik közénk tartoznak. Az ő napjaiknak, akárcsak a miénknek, van ívük. Reggelük, delük, estéjük, amiket – még ha gyakran segítséggel is – de ők töltenek meg. És hogy miért érzem azt, hogy gyógypedagógusnak lenni jó lehet? Nem tudom. Ez gondolom, valami olyasmi, mint amiről Németh Franciska beszél, csak ő éppen az ápolói szakmáról. 

Nyilván vannak nehézségei, árnyoldalai, és a kiégés is benne van a pakliban, mégis erre csak azt tudom mondani, hogy ez bármelyik más szakmára is igaz. És mint ahogyan minden más szakmánál, itt is lehet kereteken belül mozogni, új célokat keresni, munkákat variálni.

Például egy cél lehet az is, hogy megértessétek az emberekkel, az árnyoldal nem olyan sötét.