szerelem pár

„Nem azért szerettem beléd, mert barátok voltunk, hanem annak ellenére”

A szerelem bonyolult dolog. Néha a legváratlanabb pillanatokban kap el benneteket, amikor elhatározzátok, hogy nem akartok semmit és csak sodródtok az árral. Máskor pedig lehet, hogy az ismerős arcok között bukkan fel, ott, ahol soha nem is számítottatok volna rá. De mi van akkor, ha szoros barátság fűz ahhoz, aki iránt hirtelen gyengéd érzelmeket kezdtek el táplálni?

Hiszen ahogy felnövünk, mindenhol csak azt halljuk, hogy nem létezik fiú-lány barátság. Hogy az egyik fél mindig többet akar, törvényszerűen. Én mindig úgy tekintettem magamra, mint egy kivétel a szabály alól, mintha az én agyam máshogy működne. Elhittem, hogy léteznek külön rekeszek ennek a két érzésnek. Akkor még nem tudtam, hogy a szerelem nem válogat, hogy nem érdekli, ti mit akartok. Egyszerűen csak megtörténik. Mint valami varázslat, vagy egy villámcsapás, ami leterít a lábatokról hirtelen.

Az én villámom ennél sokkal lassabb volt, inkább egy csendes esőzés, egy szelíd vihar, ami szép lassan erősödött, és csak akkor vettem észre, amikor már mindent beterített. Nem az a tipikus, első látásra szerelem, mint a romantikus filmekben. Barátok voltunk, mi ketten. Naponta láttam a mosolyát, láttam a legjobb és legrosszabb pillanatait. És mégis, minden egyes nap elsétáltunk egymás mellett. Csak barátok voltunk. Hogy mi változott? Nem tudnám megmondani. Talán hogy megismertem. Úgy igazán, ahogy csak nagyon kevés embert ismerhetek.

Olyan volt, mint valami váratlan ajándék, egy kapaszkodó, mikor úgy éreztem, süllyedek.

És akkor szép lassan beleszerettem a lelkébe. Elkezdtem máshogy figyelni minden rezdülését, és valahol legbelül talán reméltem, hogy ő sem közömbös irántam. Mégsem mertem lépni. A gonosz kis hangok a fejemben azt suttogták, hogy mi van, ha az egész csak az én fejemben létezik. Hogy mi van, ha ő nem érzi. Ha csak én képzelem, hogy valami láthatatlan szál köt minket össze, ami minden egyes nappal erősebb lesz.

Forrás:
Unsplash.com

Mert mi van, ha csak egy újabb törés lesz a soha be nem gyógyuló szívemen? Ezért sokáig próbáltam figyelmen kívül hagyni, kizárni az érzést, de egyre nehezebben ment. Szerettem vele lenni, mert olyankor minden más volt. Egyszerűen csak jól voltam. Teljes lehettem.

És az idő végül engem igazolt, a félelmek, a kétségek ellenére. Szóval én csak azt tudom mondani, hogy ha úgy érzitek, tényleg megéri, akkor merjetek lépni! Mert lehet, hogy egész életetekben bánni fogjátok, ha nem teszitek. Ha hagyjátok, hogy a bizonytalanság legyőzze az érzéseiteket. Nem mondom, hogy egyszerű, egyáltalán nem. Kockáztatni kell, vállalni, hogy lehet, a földre estek. Aztán felállni, és újrakezdeni. De végül mindenképp megéri!

Mert egy olyan embert kaptok, aki mindenkinél jobban ismer benneteket. Aki látott a legrosszabb pillanataitokban, és mégis úgy döntött, hogy marad. Mert a barátság nem tűnik el, csak átalakul valami varázslatos, semmihez sem fogható érzéssé.

Én a mai napig azt mondom, nem azért szerettem belé, mert barátok voltunk, hanem annak ellenére. Nem azért, mert így egyszerűbb, egyáltalán nem. 

Azért, mert ennek így kellett lennie. Egyszerűen csak éreztem.

szerelem

„Nem akartam szerelmes lenni, de közben kétségbeesetten vágytam rá, hogy szeressenek”

Sokan mondják, hogy a legjobb dolog a szerelemben a tudat, hogy bármi is történik, ott lesz nektek a másik. Hogy ez egy kölcsönös bizalmon alapuló viszony, ám arról többnyire hallgatni szoktak, hogy milyen hosszú az út odaáig, hogy meg merjetek nyílni valakinek. Hogy félre tudjátok tenni a múlt fájdalmait és töréseit, és helyet adjatok valami újnak.

A teljes cikket ITT tudjátok elolvasni.