Pár hete, amikor éjszaka még kemény mínuszok voltak, az egyik barátommal egy buliba igyekeztünk. Amikor ráfordultunk a Mester utcára, megláttuk, hogy valaki fekszik a járdán. Már elsőre látszott, hogy nem hajléktalan, de nem is volt jól szituált. Elmondása szerint már 20 perce feküdt ott, mi voltunk az elsők, akik megkérdeztük, jól van-e.
1964 márciusában egy amerikai kisvárosban Kitty Genovese kora reggel hazafelé tartott a munkából, amikor lakásának kapuja előtt megtámadták. Támadója többször megszúrta, de Genovesének sikerült eltámolyognia az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott. Miközben a környező lakásokban fények gyulladtak, támadója visszatért és újra szúrt. Végül a támadás kezdete után több mint fél órával a fiatal nő meghalt.
A nyomozás kiderítette, hogy legalább 38 ember hallotta segélykiáltásait vagy látta a támadás részleteit. A médiában nagy visszhangot keltett az ügy, a szociálpszichológusok kísérleteket végeztek, majd elnevezték a jelenséget járókelő-effektusnak.
Miért nem cselekszünk azonnal, ha látjuk, hogy valakinek segítségre van szüksége?
A segítségnyújtás elmulasztásában számos hatás játszik közre. Bizonytalanok vagyunk, hogy valóban szükséges-e közbeavatkozni, felmerül bennünk, hogy alkalmasak vagyunk-e a segítségnyújtásra. Aggódunk, hogy elrontunk valamit, bajba kerülünk, rosszabb esetben nem érzünk szolidaritást. A csoportnyomás miatt, úgy gondoljuk, normális, ha nem állunk meg, hisz más se tette. Miért pont nekünk kéne? A járókelő-effektust leginkább az utóbbi váltja ki, minél többen vannak körülöttünk, annál kevésbé érezzük a felelősséget.
Amint meglátunk valakit, rögtön sémákat alkalmazunk, amik szintén megakadályozhatnak minket a segítségnyújtásban. Ezért van az, hogy kisebb eséllyel segítünk egy hajléktalannak, alkoholistának, drogosnak, aki az utcán fekszik, mert úgy gondoljuk, neki ez a természetes, saját hibájából került ide, rajta már úgyse lehet segíteni stb. Míg ha egy öltönyös üzletember esik össze, azt érezzük, közülünk való és gyorsabban cselekszünk.
Szerencsére, nem kellett még sokszor mentőt hívnom, talán ez volt a második eset az életemben. Amikor közelebb mentünk a földön fekvő férfihoz, tudtuk, hogy vagy alkohol, vagy valamilyen szer hatása alatt áll. Be is vallotta, hogy füvezett, nem is keveset, de nem gondolta, hogy ennyire rosszul lesz. A ruhája koszos volt, látszott rajta, hogy nem most nyúlt először droghoz, de nem volt agresszív, a kérdésünkre, hogy hívjunk-e mentőt, egyből igennel felelt. Magától nem bírt felállni, a kezét alig bírta mozgatni, ha nem segít neki senki, lehet, hogy kihűl reggelre.
Nem én beszéltem a diszpécserrel, de olyan érzésem volt, hogy nem veszik elég komolyan az esetet, ha „csak” egy drogosról van szó. Sok kérdést feltettek, végül miután megjegyezték, hogy nincs sok esetük, küldtek egy kocsit. 20 percet vártunk a mentősökre, addig próbáltuk tartani a lelket a fiúban, megkérdeztük, hol lakik, mit történt, mióta van itt…
Nekünk az a húsz perc legalább negyvennek tűnt, pedig mi fel voltunk öltözve, nem a hideg betonon feküdtünk, vékony ruhában.
A mentősökön is látszott, nekik ez az eset egy a száz közül, de ha már kijöttek, berakták az autóba, velünk nem foglalkoztak, csak miután bekopogtunk az ablakon, hogy van-e valami dolgunk még, akkor mondták, hogy elmehetünk. Hogy mi lett a férfival nem tudjuk, de utána egyből felmerült bennünk: vajon jól cselekedtünk, tényleg szükség volt a mentőkre? Megnyugtattuk magunkat, hogy mi megtettük, ami tőlünk telt, lehet, hogy nem volt vészhelyzet, de ki tudja, mi lett volna, ha nem segít senki a férfinak.
Ha ti is hasonló helyzetbe kerültök, ne ti legyetek azok, akik elfordítják a fejüket vagy fürkésző tekintettel inkább elsietnek. Legyen az hajléktalan vagy jómódú üzletember, ha látjátok, hogy baj van, ne gondolkozzatok azon, mi a helyes, cselekedjetek!
