Még a legrosszabb emlékek is jók valamire. Ezért ne temessétek el őket!

Egy nap mind emlékek leszünk

Régebben ódzkodtam a halál gondolatától, féltem tőle, nyomasztott, és szinte kétségbe ejtett, hogy egy nap már nem leszek. Nem mondom, hogy mára teljesen kibékültem vele, de tény, hogy már nem izzad a tenyerem, nincsenek átvirrasztott éjszakáim, sem pedig pánikrohamaim miatta.

Elfogadtam a tényt, meghalok. Ám ahelyett, hogy az elmúlásra koncentrálnék, inkább a földön eltöltött időmet próbálom kihasználni. De vajon jól használom?

Nemrégiben olvastam a címadó mondatot, s elgondolkoztam, az itt eltöltött 34 évem során vajon milyen nyomokat, benyomásokat hagytam magam után? Feltehetően nem csak jókat. Sőt. Egy híres magyar zenekar dobosával fújt össze egyszer, nem is olyan régen a szél, s én nyilvánvalóan tudtam, hogy ő kicsoda, de legnagyobb meglepetésemre ő is emlékezett rám: „Egyszer egy nagyon hideg januári éjszakán a Sörház előtt egy piros kesztyűvel ütögettél” – mondta nekem, s igencsak elkerekedett a szemem. Mert tényleg volt egy könyékig érő piros téli kesztyűm évekkel ezelőtt (vajon hol lehet?), de egyáltalán nem emlékszem erre a találkozásra. S ha ebben a fiúban ilyen emléket hagyok magam után, vajon mi minden lakik még az emberek szívében rólam?

Hol vagytok és miket gondoltok?

Vajon emlékszik-e rám még az a pincér, akivel olyan arrogáns voltam, s az este végén megjegyeztem a főnökének is, nem voltam elégedett vele? Megbocsátott-e már nekem? És annak a barcelonai hostelnek a recepciós fiúja, aki éppen betanult, amikor megérkeztem, én voltam az első „éles” vendége, eszébe jutok néha? Lehet, hogy emlékszik rá, milyen fáradt és türelmetlen voltam, s olykor meséli a haverjainak a kocsmába, hogy a magyar emberek egyáltalán nem kedvesek. S az a sok száz és száz ember, aki elfelejtett, s az a száz és száz ember, aki emlékezik még rám, miket gondol, milyen kép él bennük rólam? Hamarosan érettségi találkozó, s a régi osztálytársaim szemében én még mindig az a 18 éves fruska vagyok, aki a bordó bakancsára hibajavítóval felírta, hogy jobb és bal, de persze fordítva.

Miért fontos? Hát mert egy napon, melyen már ebben a formában és pont itt nem fogok létezni, már csak ez marad belőlem: a nyomok és benyomások, melyeket hagyok magam után. Elejtett, s meg nem bánt szavaim, elnagyolt mozdulataim, bamba, monitorba fúrt tekintetem, s a dolgok, melyeket megígértem ugyan, de soha nem csináltam meg.

A cikk itt még nem ér véget, olvassátok tovább!

Forrás:
Pixabay