Egy, az elmúlt évben elvált olvasónk keresett meg. Szerette volna megosztani velem, velünk történetét, érzéseit. Olvasónk nevét természetesen megváltoztattuk, de érzései áradásának, engedélyével, utat adtunk. Íme Andrea története.
Az első éjjel volt a legnehezebb nélküle: amikor el kellett végre fogadnom, hogy tényleg nem marad velem, velünk a férjem. Hogy összepakolt egy autóra való holmit, és elgurult.
Én elhittem minden szavát
Képtelen voltam felfogni, hogy nem számít neki az eltelt 15 év, a millió terv, az élmények. Hogy be kellett látnom, pillekönnyű ígéretekkel traktált annyi éven át. Hogy elfelejtette a pillanatot, amikor először csókolt meg, a napot, amikor összeköltöztünk. A közösen áttanult éjjeleket, a keze ügyébe csempészett forró kávékat, a helyette bevállalt millió munkát és hogy közösen temettük el az öreg macskáját. Elfelejtette az esküvőnk napját. A fogadalmát, amit ő maga fogalmazott meg és amit olyan hévvel szavalt, hogy könnybe lábadt a násznép szeme. Én elhittem minden szavát. Elfelejtette a szülőszobát, ahol fogta a kezem, amíg a fiúnkkal vajúdtam, a pillanatot, amikor először ölelte magához a lányunkat.
Hova lett a sok ígéret, az öröm megélt percei? Hova lett a közös jövő? De leginkább: hova lett a férfi, akit szerettem, akiért rajonganak a gyerekei, akit igazából ma is szeretek. Akit akkor is szeretek, ha tudom, más nő fekszik mellette minden éjjel. Én egyedül vagyok.
A cikk itt még nem ér véget, olvassátok el a folytatást!
