Cover 1_edited

Kevés vagyok neked? Az Instáddal nem versenyezhetek…

Itt ülök melletted a kanapén, bevilágítja a szobát a tévé fénye, ahogy az egyik közös filmünk megy. Emlékszem, hogy ezt néztük akkor este, mikor már biztosan tudtam, hogy egy pár vagyunk. Emlékszem az érzésre, amikor magadhoz öleltél, és én a fejedre hajtottam a fejem. Még most is hallom a lélegzeted ritmusát, és kapaszkodom az érzésbe, amit akkor éreztem. Most mégis félve pillantok feléd, mert a távolság, ami a kanapénkon közöttünk van, olyan nagynak tűnik, hiszen te egy másik világ fényeit látod most is. A kezedben tartott telefonon úgy szaladnak a képek, ahogy elszaladtak a közösen eltöltött évek. Képek más nőkről, akiket ki tudja miért követsz, lájkolsz és kommentelsz. Szinte úgy érzem, meghasad a szívem.

Tökéletes alakú, mindig mosolygó, gyönyörű modellek követik egymást a kijelzőn, és te észre sem veszed, hogy miközben téged fürkészlek, magamra húzom a pokrócot. Tudatos, és mégis önkéntelen a mozdulat. Szeretnék elbújni a világ elől, mert szégyent és szomorúságot érzek. Figyelem az arcod és a szemed, ahogy úgy nézel ezekre az „idegenekre”, ahogy rám már évek óta nem néztél. Próbálom kitalálni gondolataid, és szólni szeretnék, de nem tudom, hogy mit mondjak. Nem tudom, hogy mivel érhetném el, hogy itt legyél velem igazán, és ne más nőkkel, akikkel nem versenyezhetek.

Modellek
Tökéletes alakú, mindig mosolygó, gyönyörű modellek követik egymást a kijelzőn
Forrás:
unsplash.com

Hiszen ők mindig tökéletesek, sosem szomorúak vagy fáradtak. Nekik nem kell kora reggel melletted kelni, és nem kell végig csinálni minden hétköznapot éveken át, hogy lehessen néhány meghitt pillanat, ami rólunk szólhatna. Ez is lehetett volna egy ilyen pillanat, de te máshova vágysz. Elönt a félelem, amitől megborzongok.

Erre felém pillantasz, és unottan csak annyit kérdezel: „Fázol?” Hirtelen annyi mindent szeretnék mondani, hogy összekuszálódnak a fejembe a gondolatok, és csak annyit tudok felelni „Igen, egy kicsit.” Te nem tudod, de ez most egy fontos pillanat, amikor nagyon szeretném, ha letennéd a telefonod, és magadhoz ölelnél, hogy felmelegíts. Bebújnál a takaróm alá, és együtt néznénk meg a közös filmünk végét, de te csak annyit mondasz: „Miért nem veszel fel valamit?”

Sad women
Mire kinyitom a szekrény ajtaját, addigra leküzdöm a sírást
Forrás:
unsplash.com

Nem tudod, de úgy fájnak most a szavaid, hogy képtelen lennék szavakba önteni. Gyorsan állok fel és indulok el a szekrényhez egy pulcsiért, hogy elfordíthassam a fejem, és így talán nem veszed észre a szememben gyűlő könnycseppeket. Úgy érzem, hogy megint nagyobb lett a távolság, mert te nem engem akarsz. Nem a hús-vér embert, aki megosztja veled a mindennapokat, hanem egy filterekből, photoshopból gyúrt álmot akarsz. Egy üres hazugságot választanál, mert én egy hús-vér nő vagyok. A hibáimtól vagyok az, aki vagyok, és ahhoz, hogy ezt kezelni és igazán szeretni tudd, valójában férfivá kellene válnod.

Férfivá válni viszont nehéz, mert akkor nem élhetnél tovább egy álomvilágban, és magadat is látod kellene. A több napos borostád, a pocakot, amit a kapcsolatunk alatt növesztettél, a pecsétes ezeréves pólódat, amit egész hétvégén viselsz, és látnád magad, miközben újra megbántasz.

Mire kinyitom a szekrény ajtaját, addigra leküzdöm a sírást, és mire felveszem a pulcsim, már nem szomorú vagyok, hanem dühös. Ez a düh most messzebb sodor tőled, mint valaha. Ha te nem is vagy hajlandó, én most annak látlak, ami vagy. Egy felnőtt testbe zárt kiskamasz vagy a szememben, és mire ezt végig gondolom, már csak sajnállak.