anya gyerek

Anya vagyok, és mégsem érezhetem annak magam

Hiába van két csodaszép gyerekem, szinte alig látom őket. Szeretném magam átadni az anyaságnak, de muszáj dolgoznom, és ebbe egyszerűen belebetegszem…

Mindig is vágytam arra, hogy édesanya legyek. Úgy éreztem, az anyaság lenne a számomra elrendelt hivatás. Ez az a feladat, aminek teljesen át tudnám magam adni és jól teljesíteni. 

A kezdetek

A 25-öt töltöttem be, amikor megérkezett Sári, és így együtt beteljesült az álmom, hogy édesanya lehetek. Akkor még az anyósoméknál laktunk, így a teljes függetlenség hiányában nem érezhettem, hogy én kontrollálhatom a dolgokat. Hálás voltam és boldog, hogy Sári ott volt nekünk, de az apró megjegyzések és kritikák valahogy beárnyékolták az örömöm. Tudtuk, hogy jobb, ha különköltözünk, ezért vettünk egy aranyos lakást hitelből. Nem sokkal később megszületett Balázs is, így teljessé vált a kis családunk. Repestem a boldogságtól, hogy fiatal anyuka lehetek, így mennyivel könnyebben tudom majd kezelni a helyzeteket, és az állandó játék és mászkálás sem okoz majd gondot.

Repestem a boldogságtól, ahogy az állandó játékra és mászkálásra gondolok.
Repestem a boldogságtól, ahogy az állandó játékra és mászkálásra gondolok.
Forrás:
Pexels

Úgy tűnik ez csak álomkép marad

Hamar rájöttünk, hogy egy fizetésből, meg a gyerekek után kapott pénzből nem fogjuk bírni a kiadásainkat és a hitelt, így vissza kellett mennem dolgozni az irodába. Eközben a férjem is munkahelyet váltott, felszolgálóként egy másik étterembe kellett mennie. Itt ugyan jobb volt a fizetés, de a munkarend cserébe kiszámíthatatlanabbá vált, mivel kevesen voltak a dolgozók, és sokszor behívták, ha gond adódott. Sári oviba, Balázs pedig bölcsibe jár. Reggelente én készítem el a napra, és viszem is be őket. Délután viszont csak öt után tudok eljönni a munkahelyemről, így a gyerekekért a nagyszülők mennek, és csak hatra tudom őket hazahozni. Innen már csak a vacsi  - ha még nem ettek - és a fürdetés marad, és számukra máris vége a napnak, jöhet az alvás. Én pedig csendben mosogatok a konyhába, és nézem, ahogy a könnycseppjeim a mosogatóvízbe hullanak. Egy újabb nap, amiről lemaradtam…

Egyre többről maradtam le.
Egyre többről maradtam le.
Forrás:
Unsplash

Az idő olyan gyorsan telik, és olyan keveset lehettem velük mielőtt munkába kellett mennem. A kisebbik még csak nemrég töltötte be az első szülinapját. Az első szavak, a kibúvó kis fogacskák, az édes nevetésük, úgy érzem, elsuhannak mellettem ezek a pillanatok, és nem élvezhetem ki őket az otthon békés csendjében.

Bűntudatom van, hogy ők is keveset látnak engem. Mire fognak majd emlékezni ezekből az évekből?

Arra, hogy anya reggelente sietve öltöztet, kissé húzza a hajam, és csak azt hajtja, hogy igyekezzünk? Én nem ezt akarom. Igyekszem a reggelekbe is egy kis vidámságot csempészni, de aligha marad meg az álmos emlékezetükben, inkább a fegyelmezés az, ami maradandó nyomot hagy. Estére is fáradtan kapom meg őket, hogyne lennének azok, hiszen hosszú és izgalmas napokat élnek át. Olyan napokat, aminek nem lehetek teljesen a részese, és ez belül teljesen megsemmisít. Szombatonként, hogy némi spórolt pénzünk is legyen, kijárok Ausztriába takarítani. Vigasztalom magam, hogy mindezt értük teszem. Majd a közös nyaralásokra emlékezni fognak, és talán elfeledtetik velük, hogy nem tudtam mindig ott lenni… Végül marad a vasárnap, az egyetlen nap, amikor végre az anyaságnak adhatom magam. Nem érdekel mennyire fáradt a testem-lelkem, azon a napon csak az övék vagyok. 

De vajon tudom-e egyetlen nappal pótolni az egész kihagyott hetet? Érezhetik-e, hogy mennyire szeretem őket? Anya vagyok, de mégis olyan messzinek tűnik ez a szó, ha arra gondolok, mennyi mindenről maradok le. Estére már bűntudattal fekszem, hogy ismét eljön a hétfő, egy újabb nap, egy újabb elvesztegetett hét...

Andi történetét Juhász Adél jegyezte le.