nő

Miért én meneküljek a férfiak elől?

Pár hete újra elkezdtem edzeni járni, mert hát illene tartani magam a nagy fittséghez, amit idénre beterveztem. Az első pár nap kemény volt, még a lépcsőn való lesétálás is brutális fájdalmakkal járt a lábazást követő reggelen, de egészen belejöttem, a munkaóráim vége felé pedig már izgalommal töltött el az esti edzés gondolata – azonban ezt mostanra már beárnyékolja a félelem.

A reggeli edzés szóba sem jöhetett nálam, ugyanis a konditerem ugyanakkor nyit, mint amikor a munkaidőm kezdődik, na meg a délelőttöt általában kókadozással töltöm, és estére jön meg az energiám, így a délután hat-hét órai tesit lőttem be magamnak, és ehhez is tartottam magam. Természetesen, ez nem a legideálisabb, ha az ember óriási személyes térre vágyik az edzőteremben, de ezzel nem volt gond, mert nem voltam teljesen zöldfülű, meg amúgy sem zavar túlzottan, ha többen vannak körülöttem. Pár nap elteltével már több ismerős arcot is felfedeztem, akikkel mosolyogva biccentettünk egymásnak, de ennél többe senkivel nem bocsátkoztam, helyette zenét hallgattam és igyekeztem nem összecsuklani guggolás közben.

Már az első pár alkalom során észrevettem egy ötvenes, de legalább a negyvenes évei végét taposó férfit.

Persze, nem azért, mert az esetem lett volna, hanem mert állandóan arra legyeskedett, ahol én épp a kondícióm visszanyerésén ügyködtem. Minden erőmmel kerültem a vele való szemkontaktust, azt hiszem nem is kell túlzottan magyaráznom, hogy miért – mind tudjuk, hogy bizonyos férfiak a legkisebb jelet is tangóra való felhívásnak tekintik.

Talán a negyedik alkalommal történhetett, hogy a szóban forgó alak nem várt tovább – közvetlenül mellettem folytatta az edzését, majd megszólított. Először próbáltam úgy tenni, mintha észre sem venném, elvégre bent volt a fülesem, de kitartó volt, és a végén a kezével jelezte, hogy hozzám beszél, vegyem ki a fülhallgatót. Kelletlenül így tettem, pedig semmi kedvem nem volt az udvarias, de távolságtartó csevejhez, amit mi lányok csinálunk, ha nem akarjuk magunkra haragítani egy nem kicsit ijesztő küllemű férfit, de azért biztatni sem akarjuk az udvarlásra. Persze, azonnal belekezdett: “Hú, mióta jársz, te tuti sportoltál már előtte, milyen szép a fizikumod! Hadd mutassam meg, hogy jobb, tessék, így kell, na, ne vedd zokon! Ha nem bánod, majd figyelem, milyen gyorsan fejlődsz, nagyon kitartó vagy, a többi nő nem ilyen…”

Az első incidens után folytatódott a napi pár mondatos kis eszmecserénk, én pedig minden alkalommal próbáltam jelezni, hogy baromira nem vagyok rá kíváncsi, de nyilván nem vette a lapot – mert nem akarta.
Az első incidens után folytatódott a napi pár mondatos kis eszmecserénk, én pedig minden alkalommal próbáltam jelezni, hogy baromira nem vagyok rá kíváncsi, de nyilván nem vette a lapot – mert nem akarta.
Forrás:
Unsplash

Így tovább a többi hülyeség, amire csak bólogatsz, kedvesen mosolyogsz, és imádkozol, hogy hagyja már abba – de persze nem hagyja.

Természetesen ő sem hagyta abba. Az első incidens után folytatódott a napi pár mondatos kis eszmecserénk, én pedig minden alkalommal próbáltam jelezni, hogy baromira nem vagyok rá kíváncsi, de nyilván nem vette a lapot – mert nem akarta. Mindez azonban még semmi nem volt. Egyik vasárnap addig húztam-halasztottam az edzést, hogy végül úgy döntöttem, hagyom az egészet, és helyette elmegyek egy kiadós sétára a környéken.

Már vagy húsz perce barangoltam a környező utcákban, teljes nyugodtság járt át, meg persze a kedvenc zenéimet hallgattam, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit – ahogy balra fordultam egy kisebb szívinfarktus kíséretében vettem észre, hogy egy autó lelassított mellettem, és a kondis hódolóm beszélt hozzám a volán mögül. Kivettem a fülest, hogy halljam, ezúttal mit akar, de nem álltam meg, ösztönösen haladtam tovább, hogy ne higgye, hogy a vele való társalgásra vágyok – viszont, amit ekkor mondott, az igencsak váratlanul ért.

Először a telefonszámomat próbálta kiharcolni, majd miután nemleges választ adtam, azonnal a miértre volt kíváncsi.

Vajon, miért? Mert 23 éves vagyok, és éppenséggel nem az ötvenes és visszautasítást nem értő férfiak az eseteim? Persze, ezt nem mondhattam, így hazudni kényszerültem, és bevetettem a szokásos „foglalt vagyok” dumát. Nem jött zavarba – „Na persze, akkor hol a palid?” – jött a válasz. Már visszaszólni sem mertem, a pár perces csevegés több órás szenvedésnek tűnt. Mikor eljutott a tudatáig, hogy a beszélgetés zsákutcába ért, annyit mondott: „Csak nehogy legközelebb megnézzem, hova mész haza!” Majd elhajtott. Mondanom sem kell, hogy sötétedésig bolyongtam, nehogy meglesse, hogy melyik lépcsőház az enyém, a fülhallgatómból már nem szólt zene, nehogy ne halljam, ha valamit hallanom kéne, és folyamatosan járókelőket lestem, akik segíteni tudnak, ha kell.

Ahogy várható volt, a barátnőim és anyukám azonnal beparáztattak – még ennél is jobban – és mielőbbi kondiváltásra próbáltak rávenni. Nem mondom, hogy nekem nem ez volt az első gondolatom, de aztán pár nap kihagyás és gondolkodás után arra jutottam, hogy miért én? Miért én meneküljek? Miért én keressek egy másik, távolabbi és ismeretlen termet? Ha pedig maradnék, mi történne? Békén hagyna végre, vagy talán a kocsija csomagtartójában végezném az egyik esti edzésemet? 

Vivien történetét Varga Abigél dolgozta fel.