Huszonkét évesek voltunk, amikor megismertük egymást a férjemmel, huszonöt éves korunkban pedig ki is mondtuk egymásnak a boldogító igent. Hétköznapi életet éltünk a hétköznapi házaspárok hétköznapi gondjaival, a hatalmas szerelem pedig szinte észrevétlenül eltűnt a kapcsolatunkból. Ekkor jöttünk rá, hogy mindketten másra vágyunk…
Három csodálatos gyermek szüleiként meg sem fordult a fejünkben az, hogy elválunk, mert nem akartunk ekkora sebet ejteni rajtuk, viszont be kellett látnunk, hogy már nem vagyunk boldogok a házasságunkban. Szerettük egymást, és semmiképpen nem akartunk a másik nélkül élni, de az a bizonyos tűz nagyon hiányzott. Mindkettőnk erejét felemésztette a munka, és idejét sem tudtuk már, hogy mikor bújtunk össze utoljára az ágyban.
Egy hosszú munkanap után épp a konyhában készítettem magamnak a szokásos esti zöld teámat, amikor a férjem belépett, a szemembe nézett, és feltette a nagy kérdést: mi lenne, ha kipróbálnánk magunkat nyitott házasságban?
Miután a férjem feltette a kérdést, teljesen lefagytam. A félelem és a meglepődöttség érzése váltakozott bennem folyamatosan, és kellett néhány nap, mire át tudtam gondolni, mire is vágyom. Százféle lehetőséget lezongoráztam a fejemben a jövőnket illetően, de mindegyik középpontjában egy kérdés állt: mi lesz a gyerekekkel?
Egy hajnalba nyúló beszélgetés után végül meghoztuk a nehéz, de annál felemelőbb döntést a férjemmel: kipróbáljuk, hogy milyen a nyitott házasság.
Megegyeztünk abban, hogy ha a másik ismerkedni szeretne, vágyik a testi és lelki közelségre, akkor azt bárkivel szabadon megteheti, két feltétellel: a családi házba senki idegen nem teheti be a lábát, és nem beszélünk egymásnak a kalandjainkról.
Másnap, amikor felkeltem, olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna. Fel sem tudtam fogni, hogy mit is jelent az, amiben megegyeztünk a férjemmel, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat. Még inkább a munkámra és a gyerekekre fókuszáltam. Külső szemlélők szerencsére semmit nem vettek észre az egészből, engem viszont belülről emésztett a gondolat.
Ahogy teltek a hetek, egyre inkább kezdtem felszabadulni a gondolattól, hogy mostantól szabadon ismerkedek. Máshogy néztem a munkatársaimra, vagy a férfiakra a tömegközlekedésen. Előrelépés viszont nem történt a dologban. Előttem állt a lehetőség, hogy ismerkedjek, én viszont folyton azon kaptam magam, hogy mindenkit a férjemhez hasonlítok…
Három hónapig csak kerülgettük egymást a férjemmel, nem beszéltünk szinte semmiről, engem viszont belülről feszített a gondolat, hogy vajon mikor, kivel, mit csinálhat. Egy reggel, amikor munkába készülődtünk, egyszerűen kibukott belőlem: én ezt nem tudom megtenni.
A férjem arcán meglepettség helyett megkönnyebbülést láttam. Három hónap után rá kellett ébrednünk arra, hogy ha bárkit megkaphatnánk ezen a világon, akkor is egymást választanánk.
Ő is képtelen volt megtenni, és én is.
Ellenben elkezdtem más szemmel nézni rá, évek óta először úgy, mint régen.
Mónika történetét Szatmári Gabriella dolgozta fel.