Az ember lánya szép reményekkel, vágyakkal veti magát bele az esküvővel kezdődő, házasságnak nevezett életre szóló kalandba. Sokunknak már kislány korában pontos elképzelései vannak arról, hogy milyen lesz a nagy nap és atöbbi – írja Rózsa, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Tóth Rózsa cikkét olvashatjátok.
A romantikus filmek általában a bonyodalom után csókkal zárulnak, melyben ott van a beteljesülés ábrándja, a folytatás a fantáziánkra van bízva.
Igen ám, de a valóság sajnos sokkal szürkébb és árnyaltabb, a házasságok fele pedig válással végződik.
Ezekben a házasságokban viszont nagy százalékban gyermek is van, aki/akik általában az anyához kerülnek. Anya pedig ott marad társ, támasz nélkül, a gyermeknevelés, anyagi problémák, mindennapi logisztika háromszögében, sokszor még több nehézséggel.
Anya amikor mindent megoldott és este a párnára hajtaná a fejét, arra gondol, hogy vele mi lesz? Még nem olyan öreg, járhat neki még egy esély a szerelemben?
A válásom után egyedül maradtam két pici gyerekkel, a magány és a társ utáni vágyam eluralkodott rajtam, annyira, hogy még azon is elgondolkodtam, hogy az exem nem is volt olyan rossz… A hibái hirtelen eltörpültek, még ő is jobb volt az egyedüllétnél. Szerencsére nem ezek a gondolatok kerültek ki győztesen, ő elvált férjnek tökéletes, szeretem őt, amiért megajándékozott két csodálatos gyermekkel és a közös emlékekkel, de már nem szerelemmel szeretem.
Abszolút nehezített pályán mozogtam, annyi szabadidőm volt, amikor is két hetente egy hétvégét apukájukkal voltak a gyerekek, hát az bizony igen kevés arra, hogy ismerkedjek, meg hát hol? Hova menjek? Az én koromban…? 35 éves voltam akkor.
Egyik barátnőm tanácsolta, hogy regisztráltjak egy párkereső oldalon, de nagyon idegenkedtem előtte. Igazából neki sem volt túl sok, főleg nem pozitív tapasztalata. Ott tényleg csak alkalmi partnert akarnak maguknak a pasik. Meg mindenki a szebbik énjét mutatja. Mindenfélét kamuzik magáról. A fénykép is ki van színezve, fel van javítva. Hol a személyes kontaktus? Az egymásra nézés? A szikra, ami kipattan?
“Kislányom, szerinted egy elvált, kétgyerekes anyától mi mást akarna egy pasi a lefekvésen kívül?” – mondta nekem édesapám. Szóval a helyzet nem volt éppen reményteli, én mégis tele voltam reményekkel! (De csak az optimistább napokon gondoltam ezt természetesen.)
Mi veszteni valóm van? Megtettem a lépést, regisztráltam az egyik oldalon. Az első, ami megakasztott, az a szűrő. A barátnőm elmondta, hogy ő csak a közvetlen lakóhelyét írja be, ő nem hajlandó messze utazni, a pasi sem fog, nehézkes, macerás.
Hát én nem állítottam be szűrőt! Legalábbis, ami a területet illeti. De a külsőre sem.
Az első pasival, aki szimpatikus volt, és én is neki, egy cukrászdában találkoztam személyesen. A fotó alapján átlagos, kis jóindulattal jóképűnek is mondható fazon. Az egyetlen dolog, amire vele kapcsolatban emlékszem, hogy kinyitotta a száját és alig volt foga szegénynek! Menekülés! Én sem vagyok egy szépség, de ezt ne… Valami ürüggyel kimentettem magam és elhúztam a csíkot, vigyázva arra, hogy ne bántsam meg, még lelkifurdalásom is volt egy kicsit. Túl nagyok lennének az elvárásaim? Adjam fel?
Ekkor jött szembe velem a virtuális térben István. Bevallom, én voltam a kezdeményező, én vettem fel vele a kapcsolatot – ezt a momentumot szívesen emlegeti a mai napig, ha szóba kerül, hogyan ismerkedtünk meg. Hát, a szűrő működött, vagyis az, hogy nem volt szűrő!
Tolna megyében egy faluban lakott. Soha nem jártam előtte a közelben sem. Korábban volt egy zsánerem, klasszik, nők millióhoz hasonlóan, a jóképű, sötét haj, sötét szem, atléta alkat – ilyen a volt férjem. Hát István teljesen más volt. Kopaszodó, pocakos, kékszemű. Már a fényképen vonzott a szeme, és még valami, amit akkor nem tudtam megfogalmazni, de vonzott, és kész! Először csak telefonon beszéltünk. Aztán eljött Budapestre és találkoztunk! Aztán egyre többször, este munka után jött, hajnalban pedig indult dolgozni, szerintem abban az időben minden pénzét eltankolta, hogy láthassuk egymást. Amikor először mentem én hozzá, tartottam attól egy kicsit, hogy mi lesz.
Mi van, ha sorozatgyilkos? Mi fog várni a legénylakásában? Hát kérem, nem volt sorozatgyilkos és az otthona pedánsabb volt, mint az enyém…
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a biztos recept. Egy csipet szerencse kellett hozzá. Az, hogy abban az időkapuban ő is ott legyen és egymásra találjunk. Biztos, sokaknak van sok rosszul végződött története, rossz tapasztalata, számtalan balul sikerült eset lehet ezen a vonalon is, ahogy a való életben is.
De mi van az én valóságomban a filmbéli csókjelenet után? Már más a zsánerem, mégpedig István! Tolna megyébe költöztem 10 éve a gyerekekkel, és született két közös gyerekünk is!
A szűrőnek köszönhetően egy boldog hatfős mozaikcsaládunk van! Lányok, asszonyok! Adjatok esélyt olyan pasiknak is, akikről korábban nem gondoltátok volna, hogy esélyesek lehetnek akár személyesen, akár virtuálisan találkoztok vele először!
Ha kíváncsi vagy vendégszerzőnk korábbi cikkeire, akkor olvasd el az Azt hittem több időm lesz – Harmadik kemoterápiám története, a Köhögjön kérem a telefonba!, a Magda, a Szabó – A szerelmes nő, az Anyai látómező – Orrfolyás vagy sem? és a "Jól vagyok" – (Hajnali nemalvós egyperces a látszat csevegésekről) című írásait is!
Vendégszerzőket keresünk: Írj tartalmat a Vous.hu-ra!
Szívesen kipróbálnád magad a Vous szerzőjeként? Eljött a te időd! Ha van egy jó témád, dolgozd fel, küldd el nekünk, és megjelenik a Vous.hu-n! A részleteket ITT olvashatod el!
