Lélek

Lázad a lányom – hová tűnt a királylány?

Nem akarja, de azért néha odacsapja a táskáját a földhöz, üvölt és szenved, kapkod, kiabál. Lázad, most aztán nem én vagyok a legjobb barátnője. Kamaszodik a gyerek, neki nehéz, én – túl másik három kamaszon – ma már csak vigyorgok. 
vous - 2015.07.07.
Lázad a lányom – hová tűnt a királylány?

Na, nem mindig. Mert nem mindig vicces a helyzet, mert ellentmondásos a lányom, és a „maga se tudja, éppen mit akar életviteléhez” kell a szabadság is neki. Na, én ettől szenvedek. Az elengedéstől. Engedjem, ne engedjem?  Annyi a veszély. A Balaton fővárosában élünk, most éppen dúl a nyár. Idegenek borzolják az idegrendszerem. Nézem, ki feni rá a fogát. Csillagszórókon ülök minden olyan este, amikor ellép mellőlem a Drága.

A kis királylányom. Cukorka hercegkisasszony. Aki nemrég még fonott copfokat hordott, és az én körömcipőmet próbálgatta boldogan. Már rég kinőtte az enyémet. 

Most a saját körömcipőjében táncol át balatoni éjszakákat. És csak remélem, van annyi sütnivalója, hogy figyel arra, ki táncoltatja meg, kitől fogad el italt, szép szót, ajánlatot. HUUUUUHA. De nehéz.

Mert lázad. Elsősorban ellenem. Én vagyok a kézzelfogható, támadható felnőttvilág. A korlát. Az akadály csodás, felhőtlen boldogsága előtt. Felnőtté válása előtt. Én nehezítem, lassítom azt (hát hogy a francba ne lassítanám…). Mindez a „csak te ne legyél mellettem” érzésben testesül meg. Az eltávolodásban. Meg a nem tanulásban. Tanít majd az élet, minden tanár hülye… izé. Meg a nem takarításban, kész káosz a környezete. Ő állítja, átlátja. Mit is mondhatnék. Olyan könnyű a tolla, hogy ragyog a szívem, amikor őt olvasom, és tudom, a megfelelő időben és helyzetben összekapja magát és a csillagokat is leírja majd az égről. Felfigyel rá a világ.

Forrás:
flickr.com/martinak15

De most lázad: nem ír, nem olvas, heverészik, nem mozog. Filmekben keresi az élet nagy igazságait. Nem leli sehol. Sokszor gyötri magát horrorral. Tudom, néha engedem, sokszor vitázom, sokszor mellé ülök, beszéljük át. Olyankor rám nevet: szerinte nekem túl kemény jelenetek vannak benne, csodás ujjaival befogja a szemem. Igaza van. Borzalmas dolgok dőlnek rá, rám, féltem, ellenzem, tiltani nehéz. 16 éves lesz, nem foghatom mindig a kezét. 

Én is lázadok. Mert még ne nőjön fel. Maradjon gyerek. Hercegnő. Tipegő. Copfos. Szófogadó. Az én angyalkám. Kérjen kakaót reggelente még az ágyba. Kavarnám, főzném boldogan. Kávét kér, kapucsínót. Felnőtt ízeket, felnőtt élményeket kóstolgat. HUUUUUUHA, de nehéz!

Hiába a lázadás. Hiába lázad – mellette maradok, nem csúszhat ki a kezeim közül. Hiába lázadok, pont most kamasz. Hol szöges bakanccsal, hol körömcipővel táncol a szívemen. Néha azért odakucorodik, engedi, szeressem. Mondjak mesét. Lázadását, villámló szemeit, csúf beszólásait azonnal feledem. Mesélek boldogan neki. Kéri, nem kéri, egy életen át.

Ajánlott cikkek