A legjellemzőbb, amikor a kezünket már valaki másnak, a közös gyereknek nyújtjuk oda. Boldogok vagyunk. Azt hisszük, az pont elég, és ez jár is a kicsinek. A szülőkkel két oldalról megtámogatva kézen fogva járni a biztonság megtapasztalásának fontos útja. De nem kellene csak a gyerek kezét fogni ekkor sem. Nem kellene mindig középre venni a gyereket, és nem kellene lemaradni, félrehúzódni akkor sem, amikor az egyik szülő fél keze már foglalt. Jön a gyerek, áll a gyerek, sír a gyerek… és a szülők közt valahol félúton elfárad a kézfogás lendülete.

Aztán van az úgy, hogy egy harmadik miatt nem adjuk oda a kezünket párunknak. Mert már lélekben máshol járunk, és a bizalommal és gyengédséggel teli mozdulat, a két tenyér összesimulása, az ujjak szerelmes összekulcsolása már nem párunknak szól. Ilyenkor hiába nyúl esengve kezünk után a kedves, csak az üres levegőt markolja akkor is, ha kényszerből (taktikából) még néha engedjük a görcsös, visszatartó markolást. De ekkor már izzad a tenyér, csúszik, és nem leljük többé a stabil fogást.

Forrás:

iStock

Néha nincs harmadik, csak tartalom nélküli hétköznapok. Homlokcsók szex helyett, kinyúlt pamutpizsi, határidőnapló, vita a gyerek körül, a porszívó körül és a nyaralás helyszíne körül, ahova ha el is megyünk, hiába a naplemente, valószínűleg már nem egyértelmű a kézenfogós andalgás.

Kár a korai, közönyös elengedésért, kár, hogy nem ismerjük fel időben a bajt. Hogy nem lódul meg riadtan azonnal a szívünk az első kézfogás nélküli együtt baktatás során. Kár, hogy nem ver riadót a lélek, nem üvöltenek harsonák, hogy ne engedjétek el egymás kezét soha. Igazán kár.