Ki legyen vele nyáron? Kulcsos gyerekek ma is léteznek

Lekváros kenyér a szomszédnál és vég nélküli számháború volt egykor a szülői felügyelet nélkül maradt, vakációzó gyerekek élete. Vidéken. A városban már húsz évvel ezelőtt is gond volt az egyedül maradt, lakásba kényszerült vagy éppen az utcán csellengő gyerekek sorsa.

Ez a probléma nem oldódott meg azóta sem. A mi legyen a gyerekkel kérdése fejtörést, állandó feszültséget és sok esetben be nem vállalható plusz költséget jelent a szülők számára.

Én nem voltam kulcsos gyerek. Nevelőanyám nemcsak egész nyáron, de egész évben otthon volt, és folytonos, házkörüli feladatokkal gondoskodott arról, ne menjen kárba a nyaram. Felügyelete alatt jelentős agrártapasztalatra tettem szert, aminek ugyan nem vettem hasznát azóta sem, de néha villantok: a kisujjamban van a kukoricacímerezés tudománya, gyomlálok, profi módon kacsolok és kötözöm a szőlőt is, ha kell.

Bár nem volt felhőtlenül játékos a vakáció, soha nem maradtam egyedül és nem unatkoztam. És persze folyton meglógtam (a tesókkal együtt) a munka elől. Egyszer egy teljes napot a szénapadláson bujkáltam, se szép szóra, se fenyegetésre nem merészkedtem elő, mert a kezembe akadt  a Tamás bátya kunyhója című könyv, és betűbolond lévén nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nevelőanyám sokat nem aggódott a dolgon, gondolta, az éhség úgyis asztalhoz kerget majd. Igaza lett, vacsoraidőben másztam le a padlásról, szívemben lázadó, szép gondolatokkal. Szó se róla, irgalmatlanul megszidott, és vacsorát se kaptam. Máig vállalnám a fejmosást, a korgó gyomrot azért a csodanapért, hiszen az emberi kiszolgáltatottság keservét és igazságtalanságát azon a napon azonosítottam be magamon (és magamban) egy életre.

A három fiam se volt kulcsos gyerek, ellenben az udvarunk nyaranta megtelt szülő nélkül császkáló gyerekekkel, akiknek apjuk, anyjuk munkában volt. Életemben annyi  krumplis tésztát, paprikás krumplit, lecsót nem főztem, zsíros, lekváros kenyeret nem kentem, palacsintát nem sütöttem, mint akkor, amikor kicsik voltak a gyerekeim. Mert nem csak a barátaik csapódtak be hozzánk „játszani”. A falu túlsó felén is kiszagolták a kicsik, hogy nálunk potyaebéd van és jöttek csapatostul. Nem bántam. Nem bántam akkor se, ha eső kergette be őket a házba, kifosztották a hűtőt, és feldúlták az ágyneműt, az életünket. Nálunk bandáztak. Hova mentek volna? Néha a fészbukon rám kacsintanak, hogy emlékszem a párnacsatákra? Az áldozati csillárra? A profi bunkikra a diófa alatt? A barackos palacsintára? Emlékszem. És máig szeretem azoknak a nyaraknak a hangulatát. Ők is.

A lányom kulcsos gyerek. 15 éves és sokat van egyedül. Nemcsak nyáron, de az év minden szakában.

Inkább a barátai jönnek (ismét) hozzánk. Én azonban ma már nem tudok vakációzni vele. Fészen, Instán felügyelem óráról órára a mozgását, működését. És minden perc szorongás számomra, amikor nem látom a zöld jelet, és fájdalom minden perc, amit nélkülem tölt. Nem azért, mert nem bízom abban, hogy eszes, talpraesett és megoldja azt, amit kell, egyszerűen csak fáj, anyai szívem nem tud megbarátkozni ezzel a megoldással. Örülnöm kellene azonban annak, hogy „nem nagyon mozdulnak ki” a barátaival, hogy nem csatangolnak, kóstolgatnak ezt-azt. Hogy naphosszat hálózatra kapcsolva léteznek, és egymással online társalognak akkor is, ha egy babzsákon kuporognak a szobában. Örülnöm kellene, mert így „biztonságban” vannak.

A veszteségtől féltem nagyon mégis. Hogy amikor visszagondol majd kamaszkora nyaraira, nem kalandok, játék, közös szép emlékek tolulnak majd fel a lelkéből, hanem az „elanyátlanodás” érzése, és hogy körbezárta a szoba négy fala.