Egy idő után pedig már alig láttam az arcát a képein, felépített egy márkát, a saját Disneylandjét, az Angie Artot. Az arcát pedig azért nem láttam, mert igazi átváltozóművész: jelmezt készít, sminkel, egyik pillanatban oroszlán, másikban óra, néha tele van műsebekkel. De vajon ki van a maszk mögött?

Hogyan lett az életed része a művészet, a rajzolás?

Anyu gimis emlékkönyvét firkáltam össze – meglepően jól – úgy 4 évesen. Ez az első emlékem. Aztán lómánia következett, majd Plútót rajzoltam mindenhová, és beköszöntött a Disney-őrület. Emlékszem, a 101 kiskutyát már nemcsak rajzoltam, hanem kivágtam őket, és 3D-ben összerendeztem.

Nem voltam egy tipikus kislány, nem érdekeltek a Barbie babák, és a könyveket is a képek miatt kértem, nem azért, hogy olvassak. Sosem tanultam rajzolni, illetve egy hétig jártam egy rajzsuliba, de nem éreztem, hogy megfelelne.

Igazából azt éreztem, hogy ha Mona Lisát rajzolok, az is csillagos ötös, ha Nike-pipát az is. Mást akartam.

Elkezdtél rajzolni, és kész?

Valahogy úgy. Sok mindenre rákerestem neten, próbáltam rájönni a helyes technikára, és rengeteget gyakoroltam. Így aztán egyre jobb lettem, persze, a mai napig, ha megnézem két nap múlva az épp aktuális művemet, már belejavítanék.

Eleinte csak álmodoztam róla, hogy úgy rajzoljak, mint az általam profinak tartott internetes művészek, majd azon kaptam magam, hogy túlszárnyaltam őket. Persze azóta találtam másokat, és most is rengeteg művészre felnézek, hihetetlen emberek vannak, hihetetlen tehetséggel megáldva,

de a példaképem saját magam vagyok. Az a magamból kihozható legjobb, aki még lehetek. Mindig lehetünk jobbak, ez motivál, és próbálok mindig egyedi, saját dolgot csinálni, újat teremteni. Utálom a másolást. Kreatívatlan.

Egyedül fejleszteni magad komoly kihívás. Nem hiányzik bizonyos esetekben a rajziskolában megszerezhető tudás?

Nem. A mai napig nem tudom azt, amit a rajziskolások, például a ceruzával lemérni a méretarányokat. Nem tudok sok technikát, amiket ők igen, de talán ezért nincs behatárolt gondolkodásom. Én máshogy nyúlok egy anyaghoz, mást látok meg benne, mint amire egyébként való lenne. Szerintem ez egy jó dolog.

Az én karikatúráimon például minden egyes részlet jelent valamit: személyiségjegyet, sztorit, bármit, ami a megrendelőkkel kapcsolatos. Meg tudom rajzolni az életüket, az álmaikat is.

Csak ők értik, miért van ott egy kólázó Nap, vagy miért Pepsi a bolygó neve. Igazából ez nem karikatúra, hanem megrajzolom őket, úgy igazi valójukban, egy mesevilágban, ami mégis létezik. Mindenki főszereplője lesz a saját meséjének, ettől lesz olyan különleges.

Az az igazság, hogy imádom ezt csinálni, sok embert ismerek meg közben, talán már nincs is olyan hely, ahová ne rajzoltam volna, legutóbb egy madagaszkári nőt rajzoltam le. Sokszor kérek az átadásról fotót, mert hihetetlen pozitív energia jön át a képekről, és boldog vagyok, hogy örömöt okozhattam.

A karikatúra mellett az airbrush technika és a realisztikus rajzolás felé kezdtél nyitni. Mikkel foglalkozol még?

Huh, ez nehéz kérdés. Csináltam már kávéscsészefoltokból Sissit, óratáskát, ceruzakarkötőt, airbrusht motorháztetőkre, sötétben világító falfestményeket, könyvruhajelmezt, faragtam múmiakoporsót is, de autót is alakítottam már át leharcolt kocsivá, amiből balták állnak ki.

Csak úgy összetörtél egy kocsit?

Odacsaptam neki párszor. Kicsit sajnáltam, de hát csodás utóélete lett, mások a roncstelepen végzik. Érdekes kihívás volt, hogy legyen is összetörve, meg ne is. Az üveget nem törtem össze, és persze nem igazi balták álltak ki belőle, de az ütésekből kapott párat, és lőtt üvegtöréses effektek is voltak rajta.

A jelmezkészítés honnan jött?

Az mindig is volt. Régebben is alakítottam át ruhákat magamnak, nyilván ez is kinőtte magát. Imádok extrém jelmezeket, filmes kosztümöket kitalálni és megvalósítani, akár a könyvek lapjaiból is. Ezekhez sminkeket is csinálok, gyakran magamat is teljesen átmaszkírozom. Ez annyira bejött, hogy már megrendelésre is csinálom.

Utálom a horrorfilmeket, viszont bármilyen fröcsögő, vérben tocsogó szörnyet, maszkot, sebet elkészítek.

Az első ilyen sebemnél azt mondtam, hogy megharapott a kutya, persze majdnem beájult mindenki, és már tárcsázták volna a mentőket, de szóltam, hogy ez csak műcucc. Vicces, de egyszer még egy sebész is megdicsért, hogy mennyire élethű.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Van egy hiperrealista művem, egy fehér oroszlánt rajzoltam le, egyetlen fehér ceruzával, szőrszálanként húzva. Nagyon valósághű, arra büszke vagyok. De Tutanhamon fáraó fejének kifaragása is közéjük tartozik, meg mostanában a jelmezeimre.

Szenvedélyes személyiségnek tűnsz a munkáid alapján, tele vannak színekkel, és van bennük egyfajta őrültség és vadság is. Zakkant csaj vagy?

Naná, nem vagyok komplett. Szegény szüleim meg a barátok már meg sem lepődnek. Igazi zárt osztályi menekült vagyok, adrenalinéhes, és az extrém dolgok szerelmese. Ugrom 4000 méterről ejtőernyővel, néha spontán elutazom messzire, imádom a katonai dolgokat, lőtérre is járok lőni.

Kiskoromban sem babáztam, hanem kastélyokba másztunk be a kissrácokkal, bunkert építettünk. Ha most adsz egy kazettát, Jimmy Hendrixet csinálok belőle, és szárított skorpiót eszem. Szenvedélyes személyiség vagyok, hatványozottabban élem meg a dolgokat, nagyon fent vagy nagyon lent. Valahogy egy mesevilágban élek, ahol minden tárgynak is lelke van.

Képes vagyok egy törött magányos csokit csak azért megvenni a boltban, mert az én olvasatomban biztosan szomorú.

Mint egy rajzfilmben. Azt hiszem, zakkant vagyok, igen.

Forrás:

Angie Art

Mit gondolsz azokról, akik a művészetre teszik fel az életüket, mint te? Mit mondanál nekik?

Azt, hogy soha ne adják fel. Nagyon sok akadályba és ellenállásba ütköztem, míg eljutottam idáig. Elvégeztem egy teljesen más főiskolát, szülői nyomásra, mert ugye a művész az csak éhen hal a mai világban. Legalábbis ezt gondolja a társadalom.

Amikor kitaláltam diplomásként, hogy még mindig a rajz és a kreativitás a mániám, és karikatúrákat fogok rajzolni, gondolhatod, hogyan néztek rám. Őrültnek tartottak. Azok kemény évek voltak, és szinte senki nem hitt bennem. Ma már ők jönnek gratulálni, és örülök, hogy nem adtam fel akkor. Rengeteg emberrel, köztük idősekkel is beszéltem, és mindenkit arról faggattam, hogy mi volt az, amit igazán szerettek volna csinálni.

Mind valami mást mondtak, mint amit valójában csináltak, és közben eltelt az élet. Láttam a szomorúságot a szemükben, és megfogadtam, hogy soha nem fogom ezt érezni, és küzdeni fogok az álmomért.

Én azt mondom, előbb próbáld meg az álmod, aztán ha mégse sikerül, még mindig elmehetsz bárminek. Az ember, bármit is találjon ki, ha szenvedéllyel teszi, akkor azt mesteri szintre tudja fejleszteni, anélkül hogy nehezére esne. Szóval csak higgyenek magukban.

Mik a terveid?

A nagy tervek titkosak. De az biztos, hogy az egyik nagy feladatom, hogy motiváljam az embereket, hogy valósítsák meg az álmaikat. Soha ne adják fel, mert mindannyian különlegesek.

Van olyan, amit nem tudsz megcsinálni?

Hm, rossz a kávém. Fogalmam sincs, szerintem nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Igazából sose tudom, hogyan fogom megcsinálni a következő dolgot, de tudom, hogy megcsinálom. Anno a megrendelő sem hitte el, hogy tényleg megcsináltam a múmiakoporsókat. Én sem.

De milyen menő már, ha az önéletrajzodban szerepel, hogy faragtál múmiakoporsót, nem?