Emlékeztek, mennyire jó volt felépíteni a bunkit?
Pár szék, egy asztal, a kanapé, pokrócok és ki tudja még mi. Ennyi kellett ahhoz, hogy felépítsük az álmok birodalmát. Nekem például két ágy, három pokróc, egy szék és rengeteg párna. Volt, hogy az volt a munkahelyem, ahol papírmunkát végeztem (hát, valójában lottószelvényeket töltögettem ki), a családommal (játékbabákkal és az öcsémmel) éltem, vagy pedig „szupertitkos” tárgyakat őriztem, így csak jelszóval lehetett belépni – na, nem mintha bárki is be akart volna jönni.
Nekem hatalmas kaland volt, a szüleimnek kevésbé.
Az ovimban volt egy örökös bunki. Egy beépített szekrény belseje, aminek nem volt ajtaja, helyette egy barackszínű függönyt lehetett elhúzni. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez volt mindenki kedvenc helye, állandóan itt akartunk játszani. A lányok királylányosat, a fiúk katonásat, és persze itt beszéltük meg a titkainkat és az élet nagy dolgait.
De miért élveztem ezt ennyire?
Szerintem azért, mert akkoriban ez volt a menedékem, a kis kuckóm, ami az enyém volt. Ahová egy kicsit elbújhattam a világ elől, és az lehettem, aki csak akartam. Ez persze nem volt tudatos, de talán gyerekként szüksége van az embernek egy helyre, ahová egy kicsit eltűnhet. És ez most is így van!
A különbség csak annyi, hogy nem pokrócokból és székekből készül, és nem bunkernek hívjuk, de ugyanazt a cél szolgálja.
Gondoljatok csak bele, ott a lakás, vagy akár csak a hálószoba, vagy a terasz. Egy kis zug, ahová elbújtok a munka és a gondok elől, ahol senki sem lát titeket. Ahol önmagatok lehettek. Csak és kizárólag ti. Pont ti.
