Teszem ezt abból a pozícióból, hogy húszévesen én is másztam át kerítéseken és cseleztem ki biztonsági őröket, hogy egy-egy koncert vagy fesztivál alkalmával az aktuális kedvenc zenekaraim közelébe kerülhessek. Nem, eszembe se jutott az orális szex, hogy egyéb erotikus képzelgésekről ne is beszéljünk, és még csak szelfizni sem akartam, hogy „felvágjak a barátnőim előtt” (Anettel egy évjárat vagyunk, tudhatja, hogy akkoriban még nem volt Facebook, Instagram és szelfibot sem…).

Nem, nem láttam őket különösebben csodálatos emberként, netán intergalaktikus űrlényként, egyszerűen csak szerettem volna kezet szorítani velük, esetleg – ha amerikaiak – megölelni őket, ha már egyszer életem jó néhány nehéz időszakán segítettek át ismeretlenül is a művészetükkel.

Volt, hogy a biztonsági őrök idő előtt kitessékeltek, de megesett, hogy a zenekar behívott magához, és elfogyasztottunk két pohár kólát, esetleg sört együtt. Nem visítottam, nem sírtam, nem másztam a nyakukba, még csak autogramot se kértem, amiről Kormos Anett elképzelni se tudja, mit kezd vele az ember: egyszerűen csak örültem annak, hogy válthatunk néhány szót arról, ami nekik és nekem is fontos, és a többi tíz-húszezer emberrel is összeköt, akik erre a koncertre jöttek. A zenéről. Esetleg – ha olyan volt a hangulat – az élményekről, amelyek a zenét inspirálták. Ennyi.  

Ájult lányok, fostenger és ribancozás – 3 több mint suttyóság a Balaton Soundról

Három több mint suttyó kontent is terjedni kezdett az idei Balaton Sound kapcsán, s bár a fesztiválnak vége, a mémekkel bizonyára ti is találkoztatok itt-ott. Pedig talán jobb lett volna, ha nem…

Ha kíváncsiak vagytok rájuk, a teljes cikkért kattintsatok ide!

Lehet, hogy naiv vagyok és gyermeteg – és igen, az is tény, hogy egy bizonyos kor után az ember már csak oda megy, ahová hívják, és sem zenekar, sem pasi miatt nem tűnik fel „véletlenül” sehol, kínosan ügyel méltósága megőrzésére –, de ettől függetlenül én máig életem izgalmas és szép élményei között tekintek arra, amikor a cseh és lengyel barátaimmal Budapesttől Berlinig stoppoltunk karácsony másnapján a hóviharban, hogy láthassuk a kedvenc formációnkat, és az első sorból ugráljuk végig a bulit. Nagy élmény volt megérkezni a szomszéd utcából betoppant helyiek közé, és jólesett váltani pár szót a zenészekkel is: egy világélmény volt ez, a szabadság és az összetartozás maga.

Forrás:

iStock

És bár a mi esetünkben – sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – szó sem volt szopásról és szelfiről, akkor sem elegáns dolog a Balaton Sound-os sztori szereplőin röhögni, netán a szemöldököt az erkölcsi magasles fedezékéből összevonni, ha ne adj isten – és erre semmi bizonyítékunk nincs – ezek a lányok kimondottan ezekkel a célokkal a fejükben fogadták el a DVBBS nevű csapat meghívását a konténerbe.

(Azt pedig ki tudja, a kettő között mi történt, de talán mondanunk sem kell, hogy magatehetetlen lányokat molesztálni meg a bűnnél jóval több, konkrétan már a bűncselekmény kategóriájába esik).

Szóval, a rajongás nem feltétlenül jelent spermaminta-vadászatot az autogram mellé, ahogyan azt sem, hogy szédült álmodozóként feddhetetlen személyiséget vizionálunk a produkció mögé. A rajongás egy tiszta, őszinte érzés, ami által a lélek gazdagodik, ettől függetlenül azonban ez senkit sem jogosít fel arra, hogy a körülrajongott előadóművész szerepében megfeledkezzen az alapvető emberi felelősségéről, ami a színpadon és a színpadon túl is mindenkit elkísér: arról, hogy ha egy embertársam rosszul van, nem visszaélek a helyzettel vagy ignorálom, hanem segítek rajta. És ez a piálástól, a szopástól és a szelfitől – de még a rajongástól is – egy teljesen független alapdolog…