Elgondolkoztatok már rajta, mégis honnan ered, hogy poharainkat összeKOCCantjuk, mielőtt legördülnének a torkunkon az alkohol mámoros cseppjei? Biztosan nem. És tudtátok, hogy a spanyolok egész furcsa összefüggést találtak a koccintás és a szex között? Hú, mennyi mindennel készültem nektek!
vous - 2015.08.13.
Bizonyára flúgosak lennétek, ha egy-egy koccintás alkalmával azon gondolkoznátok, hogy „hű, vajon a németek is így csinálják, és a spanyolok vajon mennyit isznak?”. Sztereotípiák élnek bennünk arról, hogy a németek fejvesztve töltik magukba a sört, az olaszok és a franciák víz helyett isszák a bort, az oroszok pedig vizespohárból tolják a vodkát. Ha belegondolunk, mi magunk is „ivós” nép vagyunk. A napi egy két-doboz „sörike”, nagypapa-féle, „hungarikum” házi pálinka.
Koccintunk?
Egy szokás viszont minden ivászat alkalmával jelen van, akárhol is legyünk a világban: a koccintás. De miért is koccintunk? Pontosan nem tudni, találgatások vannak:
Csak azért, hogy halljuk is!
A jó ital minden érzékszervünkre hat. Mielőtt meginnánk a kitöltött mennyiséget, általában szemrevételezzük (főleg a bort), beleszagolunk, lötybölgetjük, viszont nem halljuk. Nos, innen a koccintás, hogy halljuk is az ital „hangját”.
Az a sötét, sötét középkor
A következő sztori igazán hű lesz a sötét jelzőhöz. Mivel akkoriban szó szerint egymás egészségére ittak a felek, ezt komolyan is gondolták. Tudjátok, ebben az időben a nem szimpatikus embereket egyszerűen csak megmérgezték. Éppen ezért, a bizalom jeléül a házigazda először töltött egy keveset a saját poharába, majd meghúzta az italt. Ha épségben maradt, mehetett tovább a buli. Voltak azonban olyanok is, akik nem kérték ezt a „szolgáltatást”, megbíztak a vendéglátójukban. Ezt úgy jelezték, hogy a poharukat hozzáütötték a házigazda kelyhéhez. Ezért szokás mondani, hogy a koccintás a bizalom jele.
Az utolsó koccintás sztori is a középkorból származik, ez azonban már annyira nem sötét. Mivel az emberek javarészt írástudatlanok voltak, nem igen hittek a papírra vetett szóban. Ezért amikor megegyeztek valamiben, vettek vagy eladtak valamit „áldomást” ittak rá, ergo a szerződés megköttetett.
A történelemóra után most jöjjenek a nemzetek és az italozási szokásaik.
Köztudott, hogy a németek sörben utaznak, sörrel is koccintanak. Ellenben velünk. Egy legenda szerint az aradi vértanúk kivégzését az osztrákok sörrel koccintva ünnepelték, ezért Magyarországon ez tilos volt.
Az olaszok számára kétféle innivaló létezik: víz vagy bor. Narancslé? Kóla? Kizárt.
A spanyolok szerint, ha valaki vízzel koccint, az olyannyira vétek, hogy 7 évnyi rossz szex sújtja majd a bűnöst. Esténként az utolsó elfogyasztott italt utolsó előttinek hívják. Az utolsó ital pedig az életük utolsó pohárkája.
Az angoloknak köszönhetjük a „tósztmondás” hagyományát, ugyanis fűszeres pirítóst ettek a borhoz, hogy fokozzák az ital ízét.
A hollandok kéz nélkül isszák a whiskyt és sörrel öblítik. Hátratett kézzel lehajolnak a pohárhoz, a szájukba veszik, fejüket hátracsapják, és már folyik is lefelé az ital. Kísérőnek meg jöhet a sör.
Izland hivatalosan is kiérdemelte a legiszákosabb nemzet címét. A sör napja és a legrészegebb hétvége mind hivatalos ünnepnek számít náluk.
Nagy udvariatlanságot követnétek el, ha Japánban saját magatoknak töltenétek. Az asztalnál ülőknek az a feladatuk, hogy mindig szinten tartsák a szomszédjuk poharát.
Kínában az idősebb fél a fiatalabb pohara fölé tartja a sajátját, így koccintanak. Az első italt egyben le is húzzák, majd a poharakat felfordítva teszik az asztalra, „ami marad, az harag” alapon.
