A legtöbben koffeinfüggőnek mondjuk magunkat, mert nem indulhat a reggelünk a kedvenc kávénk nélkül. Az esetemben azonban szinte kóros volt a függés, egy véletlen folytán döntöttem úgy, hogy „lejövök a szerről”. És ez lett belőle…
Tinédzserkoromban az alacsony vérnyomásom miatt javasolták, hogy igyak kávét, mert a koffein majd egy kicsit felébreszt. Eleinte így is volt, nem is ittam minden nap, csak amikor szükségét éreztem. Arra már nem emlékszem, hogy hány cukorral (vagy édesítővel?) ittam, de az biztos, hogy a gimi második osztályától már cukor nélkül, tisztán, feketén.
A kávé ébren tart
Aztán jött az egyetem. Mondanom sem kell, hogy ez volt az az időszak, amikor igazán függő lettem. Hajnalig tartó bulik, beszélgetések, tanulások, korán kelés, órák, vizsgák, negyedévesen pedig már gyakornokoskodtam, szóval volt bőven programom, tartani kellett a tempót. Nőtt a reggeli adag, megjelent a délutáni, majd az is egyre nagyobb lett. Az évek elteltével olyan koffeinfüggés alakult ki, hogy ha reggel ébredés után nem ittam meg a napindító adagomat (kettő vagy három eszpresszó, erősen, tisztán), akkor az első kávéig inkább szótlan voltam, érzékeny (bármin el tudtam volna sírni magam, még azon is, ha a buszon valaki úgy szólt hozzám, hogy az rosszulesett), és ha mégis megszólaltam, akkor az meglehetősen (mondjuk úgy) udvariatlanra sikeredett. A fejemben nyomást éreztem, mintha egy burok venne körül. Homályosak voltak a dolgok körülöttem és a fejemben is.
Az első kávé aztán mindent megoldott. Éreztem, ahogy megszűnik az a burok, ahogy kitisztul az agyam, ahogy minden világosabb lesz és kontúrt kaptak a dolgok. Megnyugodtam, tisztábban láttam mindent (átvitt értelemben is), és sokszor olyan volt, mintha a kávé előtti percek/órák meg sem történtek volna, vagy csak valami messzi, messzi galaxisban.
A cikk itt még nem ér véget, nézzétek meg a folytatást!
