Pár éve kezdtem el használni az Instagramot, kicsit később, mint a legtöbben a korosztályomból, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért jobb, vagy miben más, mint a jól megszokott, mondhatni bejáratott Facebook. Ugyanúgy képeket posztol az ember, ráadásul kizárólag képeket, meg amúgy is, kit érdekelnek az ismerősök nyaralós meg kajás képei? Hát engem aztán nem.
Eleinte tényleg csak ennyi volt: bulifotók a barátokkal, kép egy menőbb éttermi vacsiról, vagy homályos, igazi iPhone 4-es fotó a naplementéről. Eszünkbe sem jutott kettő percnél többet gondolkodni azon, hogy vajon tényleg fel kellene-e tölteni az adott képet, az pedig főleg nem, hogy hány lájk érkezik majd rá.
Mi változott hát?
Csupán annyi, hogy az Instagram a generációnk talán legnépszerűbb platformjává nőtte ki magát. Már nemcsak egy mókás kis képnézegető app, hanem akár kész megélhetést jelent bizonyos emberek számára, és még csak nem is akármilyet. Persze nekem, meg a többi földi halandónak, akik nem kapnak hatszámjegyes fizetést egy-egy posztért, még nekünk is igencsak sokat jelent az Insta, olyannyira, hogy mostanában már egészen aggasztó jeleket vélek felfedezni magamon. Hogy mik is ezek a gyakorlatban?
Amikor épp nem posztolok semmit, és még a napi sztorimban sincs kép, akkor megrögzötten frissítgetem a hírfolyamot, és alig várom, hogy valami számomra érdekes megjelenjen – legjobb pedig, ha az valami menő kép, amit más lányok posztolnak. Aztán pedig percekig elemezgetem, minden porcikámat összehasonlítgatom az annyira gondtalannak és gyönyörűnek tűnő lánnyal.
Ennél egy fokkal izgalmasabb, amikor valamilyen képet posztolok a sztorimba – ha ez egy tájról, vagy akár ételről készült fotó, akkor legalább tíz percet gondolkodok a megosztás előtt, és kész kutatómunkát végzek, hogy melyik filter illik a legjobban hozzá. Ennél még izgibb, ha én magam vagyok a képen – ez esetben percenként megnézem, hogy kik látták a szóban forgó sztorit, és legalább négyszer átfut az agyamon, hogy törölni kéne, még mielőtt a kiszemeltem is megnézhetné.
Hiába keresem az okot ezekre a kóros berögződésekre, aligha tudok ésszerű magyarázattal szolgálni, pedig ennél még rosszabb is van.
A legfurcsább és legegészségtelenebb viselkedés, na meg reakció, amit észrevettem magamon, az kétségtelenül a posztoláskor történik meg. Amikor megosztok egy képet magamról – persze ezt a nagy lépést csak hosszas és részletekbe menő analizálás és szerkesztgetés után teszem meg – olyan izgatott állapotba kerülök, amelyet kevés hétköznapi dolog tetéz, ha igazán őszinte akarok lenni magammal. Alig várom, hogy a lájkok láttán megkapjam a visszaigazolást, amire szükségem van, de ki is okolhatna, elvégre ki nem szereti a figyelmet? Valóban aggasztónak azonban azt érzem, amit akkor érzek, ha elmaradnak a lájkok. Amikor úgy érzem, hogy egy posztom alulteljesít a többihez képest, vagy nem lájkolják azok, akiktől épp várom, akkor aztán őszinte csalódást érzek, amikor aztán felismerem, hogy mennyire letör valami ennyire jelentéktelen, akkor még szánalmasabbnak érzem magam.
Miért keserít el ennyire, ha kevés lájkot kapok?
