Egyetlen “bűnöm” anyaként nem volt más, minthogy bölcsődébe adtam a kislányomat. Bármennyire is szerettem volna otthon maradni vele, sajnos nem tehettem meg. A mindennapi kiadások mellett a lakáshitelt is törlesztenünk kell, ehhez pedig két teljes fizetésre van szükségünk, nem háríthatom egyedül a férjemre.

Sosem állítottam, hogy könnyű volt meghozni ezt a döntést. Rengeteg álmatlan éjszaka és beszélgetés előzte meg, de a férjemmel ezt láttuk a legjobb megoldásnak. Egyszerűen nem tudom felérni ésszel azt a mértékű bűntudatkeltést, amit emiatt el kell szenvednünk.

Forrás: Pexels

Ami a leginkább fájó pont számomra, az a családom és néhány munkatársam reakciója. Mindenki ördögtől való dologként tekint a bölcsődékre, mintha nem is akarnák figyelembe venni azt, hogy nekünk ez mekkora segítség.

Mikor először elmondtam a szüleimnek, hogy miről döntöttünk, hallani sem akartak róla. Édesapám még meggyőzhető lett volna ebben a kérdésben, de anyukám teljesen kiakadt. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy meg fogom bánni később, hogy nem voltam a gyermekemmel életének egyik legmeghatározóbb időszakában.

A teljesség kedvéért a munkatársaimnak is volt néhány bántó megjegyzése a bölcsődéket illetően. Legtöbbjük osztotta anyukám véleményét, miszerint ennyi idős gyereknek még az anyja mellett van a helye, de egyiküktől megkaptam azt is, hogy:

Mondanom sem kell, hogy a világ legszörnyűbb anyukájának érzem magam.  A kislányom láthatólag jól érzi magát az új környezetben, a bölcsis nénik szakértelmére pedig egy rossz szavam sem lehet, én viszont minden alkalommal sírva hagyom ott őt.

Úgy érzem, ebben a helyzetben csak a férjem és a legjobb barátnőm állnak mellettem, de szerencsére más anyukák is meg tudnak nyugtatni a bölcsiben. Próbálom kizárni a fejemből a negatív gondolatokat, de a bűntudat valahogy nem tágít. Tényleg annyira rossz anya lennék emiatt…?

Regina levelét Szatmári Gabriella dolgozta fel.