Szerénység nélkül állíthatom nektek, amint beléptünk a fagyizóba, odarohant hozzám mindenki megcsodálni. Imádom, amikor a fejemtől öt centire gügyögnek nekem, semmit nem látok, csak egy nagy orrot. A szemem sarkából azért megpillantottam, hogy anya közben megkapta levendulás-étcsokis fagyiját, amit boldogan nyalogatott, apa tekintete pedig megakadt egy vörös hajú, nagy mellű nénin. Aztán anya elkezdett fotókat készíteni rólam mindenféle szögből.
Valami nyereményjátékról beszélt, de nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás, mint ahogy azt sem, én miért nem kapok a nyalánkságból. (Csak közvetve, a tejcsiből, de hát az nem ugyanaz.)
Na, ezen nagyon kiborultam. Gondolhatjátok, hogy a büntetés nem maradt el.
A kocsiban gyorsan szundítottam egyet, hogy erőt gyűjtsek, aztán hazaérve egyből kipattant a szemem, és három napig napközben le sem hunytam. Néha megvicceltem anyáékat, és úgy tettem, mintha aludnék, de aztán elkezdtem picit sírdogálni, aztán erélyesebben bömbölni, és máris anya meleg, ölelő karjában találtam magam. Hiába, élni tudni kell! 🙂
És most anya jön!
A fagyizás után két nagy tanulságot vontam le.
Az első: cuki babával mindent el lehet adni. 🙂 A fotós játékot, amire nem titkoltan gyúrtam Flóval, megnyertük. Kaptunk érte ajándék fagyizást. Hurrá, jöhet az újabb adag levendulás csoda, amit imádok!
A második: apa és Flórababa ki sem teheti a lábát itthonról nélkülem, mert a nők pillanatok alatt körbezsongják apát. Pláne, ha még a kutya is velük tart…
Ami pedig Fló alvásigényét illeti, találtam rá egy jó szót: sportos. Lehet, hogy nem hiszitek el, de tényleg képes arra, hogy egész nap nem alszik. (Vannak rá tanúim is.) Bevetünk mi mindent: játszunk, mesélek, versikéket szavalok, ringatom ülve, állva, fejen állva, kendőben, hordozóban, sétálva, de semmi. És esküszöm, hogy kap enni is. 🙂 Este negyed 9 körül végül eldőlt, mint a postamaci.
Flórababa! Anyád üzeni, még az a szerencséd, hogy ilyen szép vagy! 🙂