Először anyám paprikás krumplijának íze kúszott be a számba. Hidegen ettük mindig, ma sem tudom, miért nem melegen, de ha felidézem az emléket, magam előtt látom a „fagyott” paprikás zsírt a lábos szélén, a vízben úszó, nagyra darabolt krumpliszemeket, és hogy nem volt benne kolbász. Mondjuk azt később azonosítottam be, hogy anyám paprikás krumplijában nem volt kolbász sosem. Vízízű volt, hideg és kevés. Sokan osztoztunk rajta. Addig, amíg együtt volt a család, sok testvérrel ettük egy lábasból a hideg krumplit. Marakodásra nem emlékszem, csak arra, hogy anyám ott maradt, osztotta szét a szemeket, jusson mindenkinek.

Később nevelőanyám főztjét kóstoltam. Zsíros volt, paprikás, ízes. Volt benne kolbász is, bár annak csak az íze jutott a számba. A kolbászból sosem maradt. Valahogy már a merésnél lecsúsztak a kolbászkarikák. Figyeltem gyakran, talán a merőkanál a hibás, vagy nevelőanyám tartja ferdén, biztos nem szándékos. Illetlennek, túlzónak éreztem a kolbászigényt, a gondolatért is szégyelltem magam. És lelkesen nyeltem, dicsértem főztjét, hátha jó pontot, hátha kolbászt kapok. De a kolbász másnak jutott. 

Rájuk hagytam, sőt később tényleg szülinapi eledelként kértem. Torta, ajándék helyett. Akkor még fogalmam sem volt, mi az a cinizmus, de ötévesként már gyakoroltam, nevelőanyám meg felnőttként sem vette le: igazságot akarok. Hát főzte évekig szülinapomra a zsíros krumplipaprikást. Családi legendává nőtte ki magát a dolog. Igazságkeresésem reménytelen kalandnak tűnt, hamar felmértem a korlátokat. Ahogy tehettem, szaladtam messzire. 

Aztán megfőztem én magam is életem első paprikás krumpliját. Kinevetett a volt anyósom, mert olyan alföldiesen, vékonyan hámoztam a krumplit, takarékosan. Így láttam, és éppúgy kockáztam, éppen akkora darabokra, ahogy anyám lábosában láttam. Finom lett, a gyerekeim is szerették, hidegen is rájártak a maradékra. Ma is kérik sokszor, mert gyorsan készül, laktató és finom. Anya-íze van.