Jó ez nekem?
Na, jó, bevallom, nemcsak kérdések hagyták el a számat, hanem indulatszavak is. Sőt, káromkodtam is, de mentségemre szóljon, nem cifráztam, folyamatosan ugyanazt a b betűset mondtam egy-egy akció közben. A közepesen bevállalós hullámvasútról úgy szálltam le, hogy még azon nyomban, szédülve, remegő lábakkal elnézést kértem a gyerekeimtől.
Mert kicsúszott egy kis csúfság. És nem is egyszer. Minden egyes hajtűkanyarban és minden szakadéknak tűnő lejtő tetején. De ekkor már ők is belátták, anya iszonyatosan – és persze indokolatlanul – parázik, ne is erőltessük ezt a közös élmény dolgot, mennek ők egyedül.
De volt olyan játék – na, az minden volt, csak nem a móka és kacagás eszköze –, ahová a 7 éves fiúgyermekünk csak felnőtt kísérővel mehetett, így apa hősként bevállalta a menetet. Csukott szemmel visított, amíg én lentről mindezt végignézve majdnem elpusztultam a nevetéstől. Mert na ja, kibicnek semmi sem drága.
Ez nekünk nem jó
Miért?
Megpróbáltuk, de nem ment. Sőt, egyre rosszabb lett. Ez azért is volt kellemetlen, mert hát egy vidámparkban voltunk, ahová azért mennek az emberek, hogy kilőjék, hogy láncon pörgessék őket, hogy zuhanjanak, forogjanak és őrült módjára sikítsanak vagy ordítsanak. Mi meg csak azt kérdeztük, hogy miért jó ez nekik? Mert láthatóan mindenki nagyon élvezte a giga adrenalinsokkot. A gyerekeink is. És bár a szülői példa megvolt rá, hogy ne szeressék, imádják. Ők viszont épp oly értetlenül állnak félelmeinkkel szemben, mit ahogy mi nem értjük, miért jó, hogy közel 100 méteren pörög a körhinta, miért jó az, ha elképesztő magasságból zuhan le az ember, majd azon nyomban vissza is rántják, hogy lélegzetvételnyi szünet nélkül már kezdődjön is az őrület újra. Ráadásul mi van, ha leszakad, ha eltörik, ha lezuhan? Ezzel a kérdéssel szemmel láthatóan rajtunk kívül senki más nem foglalkozott. Sőt, meg sem fordult a fejükben.
És tudom, hogy néhány év múlva már nélkülünk mennek a gyerekeink vidámparkba, már anya és apa jajveszékelése nélkül ülnek föl a rángató, pörgő, zuhanó cuccokra, de erről most még nem is akarok tudni. És lehet, hogy akkor se. Na, jó, akarok. De kizárólag utólag.
Kinek jó ez?
