Napozz egy kicsit, biztatott anyám, feküdj ki egy félórára süttetni a hasadat.
Nekem ehhez egyáltalán nem fűlött a fogam. Egyrészt a világ legértelmetlenebb dolgának tartottam még akkor, hogy egy ember csak úgy fekszik a földön; másrészt a napozás számomra felért egy nyilvános máglyaégetéssel – egyáltalán nem volt jó érzés. Azért, persze, megpróbáltam, de fél órán belül lepottyantott egy madár. Ezt jelnek vettem, összepakoltam a cókmókom, és még a csíráját is kiirtottam annak a gondolatnak, hogy ilyesmire vetemedjem.
Barnítókrém? Ugyan már. Egy testápolót is nehezen kentem magamra. Az első szolizásom pedig vörös kipattogással köszönte meg a kitartásom, aminek eltüntetése 2 hónapot vett el az életemből. Köszönöm, nekem ennyi elég volt. Innentől kezdve rávisítottam mindenkire, aki meg akart győzni arról, hogy a fehér bőr ciki, meg hogy legyek végre barna.
Én szerettem fehér lenni.
Pont tetszett, hogy a hókadt fehér bőrömhöz megy a fekete hajam s a zöldeskék szemem. A fekete ruhákat is imádtam, és eszem ágában sem volt másmilyennek lenni. Később ugyan egy ultravédett szolit kipróbáltam, de csak azért, mert volt egy nagyon félresikerült leégésem, és szerettem volna összeolvasztani a bőrszínem, de halálosan untatott.
Rettenetesen bosszantott, hogy elveszi az időt az életemből az, hogy elbattyogok a szoláriumba, kivárom a sorom, majd 5-10 percet állok csukott szemmel, hogy süthessen az UV-lámpa. Nem az én világom. Egyébként is milliónyi praktika van arra, hogy a sápadt bőr élénknek látszódjon, csupán a ruhákkal, kiegészítők színeivel kell játszani.
Egy biztos: többet be nem teszem a lábam szoláriumba, és nem napozom direkt barnulás céljából. Hacsak nem tengerpartra megyek, ott kivételesen egész szépen megkap a nap, anélkül hogy észrevenném.
Borítókép forrása: Pixabay