Az elmúlt három hetet külföldön töltöttem, azon belül is Münchenben. De nem nyaraltam, hanem egy újságíró-ösztöndíj elnyerésével volt szerencsém megtapasztalni, milyen az élet máshol. Megterhelő három hetet tudhatok magam mögött, de úgy érzem, minden szempontból megérte. Rengeteget tanultam a szakmáról, de legfőképpen magamról. Három hét hosszú idő, főleg külföldön. Mivel a nyelvet nem beszélem olyan jól, ezért megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen az, amikor nem tudom az őszinte érzéseimet kifejezni a saját szavaimmal, a saját nyelvemen. Voltam fáradt, nyűgös, vidám, mosolygós és mégis, csak az a pár szó volt a tarsolyomban, amiket ismertem. Pedig magyarul oly sok módon ki tudom fejezni, hogy mennyire van jó kedvem. A kurzus vége felé azt vettem észre, hogy csak magyar zenéket hallgattam, ez esett jól a fülemnek a sok és nehéz oktatás után.

Úgy gondolom, kétfajta ember létezik: aki tud külföldön élni, és aki nem. Én most úgy érzem, hogy nem tudnék. Egyrészt azért, mert nem tudom magam úgy kifejezni, ahogy szeretném, másrészt természetesen a család, barátok, otthon hiánya miatt. Nagyon hiányzott az élménymegosztás a szüleimmel, a barátokkal. Persze, ott volt a chat, de az nem ugyanaz. Minden tiszteletem azoké az embereké, akiknek nem okoz problémát külföldre költözni, óriási feladat egy ilyen váltás. Lehet a sok feladat, a sok oktatás, az új környezet volt az oka, de bevallom, mindennél jobb volt meglátni a Welcome lufit OTTHON.