Hát… ezt úgyse tudod majd megcsinálni! – mondja fejcsóválva.

Pislogok. Nem értem, miért mondja ezt, hiszen végigfuttattam az agyamon minden buktatót, mindre van válaszom, megoldásom, B-tervem. De ő csak belekérdez, mondja, hogy jó, jó, de elég kicsi az esélye statisztikailag. Meg úgyse fog menni, hát nézzek már körül, NYISSAM már ki a szemem, a világ kemény, és el fogok bukni. De hát, ellenkeztem, a Google is egy kis szobából indult. Ja, hát igen, legyint, miközben úgy néz rám, mint akinek nyilvánvaló kéne hogy legyen, mekkora hamvába holt ötlet, amit mond. Aztán csak annyit mond lesajnáló hangon, hogy:

Kevés vagy te ehhez.

Ezt mondta akkor is, mikor a pasimmal összejöttem, hogy úgyis elhagy; ezt mondta akkor is, mikor belevágtam az egyetembe, mert hogy úgysem fogom bírni. Az nem zavarta, hogy mégis megcsináltam mindet, mert hát van ilyen is, a kivétel erősíti a szabályt. De most csak néztem rá, az arcvonásaira, megkérdeztem magamtól, hogy ki ő nekem, hogy bántson, kritizáljon, véleményt mondjon. Bólintottam, igazad van, aztán elköszöntem.

Azóta eggyel kevesebb az ismerőseim száma Facebookon.