Mindenkit diderget a változás. Akkor is, ha a lelkünk mélyén tisztán érezzük, a változás elkerülhetetlen, sőt a változás jó. Fejlődésünk szolgálja. Felpörget, felpezsdít, felemel.
Ám hányszor fogalmaztátok meg magatokban ti is, én is, hogy a fene se akar fejlődni. Jó ez a langymeleg pocsolya. Magába szippant, bugyborékol, bizserget, párát lehel. Ah, de finom. Ah, de húz.
Hogy égetően rossz kapcsolatban élünk? Hogy a vállalt munka kizsigerel? Hogy életünk szélkerék, mókuskerék, taposómalom? Tudjuk. Fáradunk. Belesajdul minden porcikánk. Mégis rettegünk a változástól.
A megszokott dolgok hamis illúziójába ringatjuk magunkat. Az a jó, aki mellettünk ébred. Már attól jó, hogy mellettünk ébred. Nem döbbenünk rá, hogy azért a közös ébredés, mert mindketten gyávák vagyunk külön álomra hajtani a fejünket, pedig rég nincsenek már közös álmaink.
Esetleg taktikából maradunk, amíg nem jön egy jobb. Merészebb, aki már lépett valahonnan és hozza magával ezt a szabadulós, friss energiát. Akkor esetleg csatlakozunk mi is. Alattomosan, jellemzően így, valaki más szárnyai alatt, mert az egyedüllét félelmetes árnyakkal teli jövővel borzongat. Akkor megyünk, ha van kivel. Így a változás, és nincs szánalom a pocsolyában maradó iránt.
Pedig éledhetne bátorság. Húzhatnánk merészet, nagyot. Odacsaphatnánk a ceruzát, a gyűrűt, a közös lakás kulcsát. Lódulhatnánk árkon-bokron. Üthetnék bottal a nyomunk. Nevethetnénk szabadon: köd előttem, köd utánam. Szárnyalhatnánk szabadon. Ki kéri számon rajtunk?
De nem szárnyalunk. Nem szaladunk, vagy ha igen, akkor sérülés űzte, szűkülős a szaladás.
Úgy jött a szakítás az életembe nyár elején, mint egy vihar. Vitt mindent. Nem engedtem meg a változást magamnak, folyton kislisszoltam, hátraléptem, elbujdostam. Hát nem változás jött. Ciklon, tornádó, szökőár. Perzselő kánikula.
Egy óra alatt pakoltam, ami kellett: gyerek, telefon, váltásruha. Mesék. Szavak. Álmok. Szaladás.
Tonnányi holmi maradt hátra, ruhák, cipők, kendők, bizsuk, könyvek, bögrék, illatok. Felesleges kellékei egy illúzió szülte életnek. Színpadi eszközök. Ebben tetszettem, ez csinos. Ebben látott először, ez a rúzs csábított az első csóknál, ettől támadt fel a vágy.
Necc és csipke, csillanás. Tárgyak. Hamis remények. Letépett lánc. Széttaposott gyöngyszemek. Félig vasalt ing, kitárt ablak, szél kergette függöny. Maradt minden. Megkövült szerelemnyomok. Romok.
Volt már máskor is változás. Jó változás. Gyerekből nő lettem, aztán anya. A kábult délutáni alvást felváltotta a sosincs alvás, a lusta olvasást a kétperces, „most fald fel történetek” mohósága.
Gyereksírás, gyerekkönnyek, gyerekmosoly. Maszatos kezek, szétrágott párnacsücsök, tejszag. Gügyögés. Tündérkalács. Becézés. Álomittas vállon ringatás, véget nem érő csuklás.
Tesó. Tesók. Gyerekzsivaj. Gyerekcivakodás. Kisvonat, kisautó, játékmaci. Lázcsillapítás.
Első betűk. A kiskakas gyémántkrajcárja. Anyám tyúkja. Szavalás, szavak, periódusos rendszer. Mókuskerék. Ballagás először, ballagás másodszor, ballagás sokadszor. Torta. Gyertyafüst. Csorduló tejszínhab, csokikrém. Óvszer a párna alatt. (Bocs, anya.) Lányok, libbenő szoknyával sorban.
Változás. Apró ráncok az arcon. Szarkaláb, mélyülő árkok, trendi és még trendibb szemceruzák. Színek, alapozó, ráncfeltöltő. XXXX évek tarkasága.
Ebben a szivárványszín pocsolyában hadd maradjak azért sokáig. Engedtessék meg nekem. Ne legyen még változás.
