Családunknak nevezzük a vér szerinti szülőket, testvéreket, azonban sokszor előfordul, hogy mégsem érezzük magunkat otthon. Gyakran megesik, hogy barátokkal testvéri szeretet szövődik, és egy más közösségben találjuk meg lelki társainkat, családunkat.
A kapocs szerintem a szeretet. A család, a testvér és az otthon érzését a lelkünkben őrizzük, és ahogy haladunk az életünkben, fel-felbukkan bennünk emberek, közösségek, helyek kapcsán.
Számomra az otthon érzése az, ahol megnyugszik a lelkem, ahol nem kell viselkednem, ahol és akivel egyszerűen jó.
Bátyus és hugi
Én mindig is egy kistestvérre, öcsire vágytam, kislányként még sírtam is érte édesanyámnak, de sajnos nem így alakult. Maradtam hát egyke. Édesapám révén azonban van egy féltestvérem, egy bátyám, aki 11 évvel idősebb nálam. Kislányként rajongtam érte, mindig a nyakában csüngtem. Csak hétvégéken volt velünk, sokszor éreztem, hogy hiányzik. Kamasz- és húszas éveimben is sokat beszélgettünk, csínytevéseimről mindig tudott és tartotta a száját. Kialakult bennem, hogy teljesen mindegy, csak egy vér a közös bennünk, attól én még "igazi" testvéremként szeretem őt, leginkább azért, mert fogalmam sincs, milyen a testvér érzése. Jó testvérek vagyunk, én bátyusnak hívom, ő engem huginak, amitől mindig cuki kislánynak érzem magamat. Nem utolsósorban apánknak jó látnia, hogy ilyen kapcsolatot ápolunk, ha sokszor távol is sodor az élet minket.
A lelki társak
Van az életemben egy közösség, akikben megtaláltam a lelki társaimat, akik nem félnek felvállalni az érzéseiket egymás előtt – vannak köztünk nézeteltérések, de felnőtt módon képesek vagyunk megbeszélni azokat, amiatt, hogy merjük egymásnak és magunknak a tükröt tartani. Csodás adomány! Itt tudatosult bennem, hogy mindig az a legfontosabb, hogy az embereknek az otthon érzését nyújtsam.
Idegenekkel, sosem látott emberekkel képes legyek olyan puhán és elfogadóan beszélni, viselkedni, ahogy a szeretteimmel teszem és tenném.
Elkezdtem eltolni magamtól a falakat, amiket anno állítottam, hogy csak x időintervallumú ismeretség után beszélhetünk mélyebb dolgokról – ha ehhez tartanám magamat, sok szép pillanattól, értékes beszélgetéstől fosztanám meg magamat.
Szőrmókok a lelki békénkért
Társas lényként sokszor nehéz az egyedüllét. Persze, ezekből az időszakokból is sokat tanulunk, fejlődünk, viszont az érintkezés, érintés hiánya örlő módon hathat ránk. Nekem is volt ilyen az életemben… ilyenkor nem is az a fontos, hogy minket érintsenek, az is boldoggá tesz, ha egy cicát vagy kutyát megsimogathatunk. A válasz úgyis egy bújás, dorombolás lesz, amitől feltöltődünk. Én az időbeosztásom miatt nem vállalkozom egy kisállat tartására, de sokszor feltör bennem a vágy, hogy jó lenne simogatni, szeretgetni egy kis szőrmókot. Az ő szeretetük, játékosságuk feledteti a stresszt, kisimulunk és máris otthonosabban érezzük magunkat, magunkban.
