Naivitás: áldás vagy átok?

Te olyan kis naiv vagy, mondtad egyszer, és emlékszem, megbántódtam nagyon. Kérdezgettem, hogy érted, vonogattad a vállad, aztán mondtad, hogy túlságosan hiszek az emberekben, meg mintha rózsaszínben látnám a világot. Színes vattacukrok mindenhol. Konfetti, dudaszó. Realizmus sehol.

Nem volt igazad. Én pontosan tudtam, milyen a világ, csak én attól még hittem benne.

Hittem abban, hogy az én életem attól még lehet más. Hittem, hogy ha én beleteszem magam száz százalékig, akkor azt kapom majd vissza én is. Nem akartam megkeseredett emberré válni, mint olyan sokan körülöttem. Szerettem azt képzelni, hogy egy rugalmas kis gyurma vagyok, akibe ha becsapódik valami, akkor kissé  szétlapul, laposan terjeszkedik és úgy mozog tovább. A kialakult helyzetemhez képest mindig naiv akartam maradni.

Mert érteni a naivitást, fontos. Imádom a perceimet, mikor bambán vigyorogva ülök a BKV-n, és hunyorgok a napfényben. Vagy mikor iszom reggel a teát, és cikket írok. Mikor elmosolyodom azon, hogy szerelmespárok hűséget esküdnek az önkormányzat előtt, vagy mikor még 26 évesen is elszórakozom azzal, hogy buborékokat fújok. Szeretem magam, mikor azt mondom, hogy menni fog, nem baj, ha nem hallok, lesz megoldás, az emberek befogadóak. Mások boldogságát, nyitottságát elhinni, meg azt, hogy van ilyen, még ha sok is a mogorva, mosolytalan arc. Bizakodni. Valami ilyesmi szerintem a naivitás.

Csak az emberek, ha azt látják, hogy nyitottak vagytok a világra, hajlamosak lenézően kezelni, mondván: túl naivak vagytok.

De ez ne érdekeljen titeket. Sose hagyjátok, hogy a gyermeki ártatlanságotok elvesszen, mert nincs annál értékesebb. Mert mikor jönnek majd a hullámvölgyek, a naivitásotok lesz az, ami átsegít benneteket a döccenőkön. Az mutat rá majd arra, a racionalitásotokkal karöltve, hogy mire érdemes várni, miért érdemes tenni, küzdeni. Őrizzetek meg valamennyit abból a naiv hitből, hogy az életnek simán kell mennie. Mert végül is mit veszítetek vele?

Aztán később te is bevallottad, hogy az én naivitásom nem az, amit te hittél. Nem a vakon világba futás, és nem rózsaszín vattacukrok felhője. Akkor kicsit megnyugodtam, mert látod, hittem benned is, hogy előbb-utóbb megérted.

Én, kis naiv.