Életcsaták és asszony a fronton – A nő ereje nem a hajában van Kassai Tini

Életcsaták és asszony a fronton – A nő ereje nem a hajában van

Egy nő ereje nem a szépségében van, bár a női szépség varázserővel bír, az biztos. Hat a férfiakra, de néha kevés. Néha nem jó irányba visz. Máskor elvakít, sokszor elvesz, és csak néha ad. Nem erő a szépség, csak hatás. De van azért más, ami a nőkben természetszerűleg életre kel.

Kerestem sokáig erre az erő kérdésre a választ, mert a közelemben nagyon sok erős nő létezik. Szépségük a legkevésbé feltűnő, annál látványosabb az igyekezet, hogy szép életet biztosítsanak a környezetüknek. Mesélek majd róluk is, de először arról a nőről, Polc Alaine-ről, akinek szellemisége évek óta ragyog rám. Író volt, mint én magam is, de ő mellette orvos, terapeuta, filozófus, pszichológus. Asszony, akinek soha nem adatott meg a saját gyermek. Mégis tudta, mi az a szeretet és jó barátságot ápolt a halállal is.

Van egy könyve, ami kiváltképp hatott rám. Amikor először olvastam az Asszony a fronton című művét, még tele voltam haraggal a világ iránt, keseregtem életem nagy kanyarjain. Nehezen engedtem el dolgokat, és a megbocsátás is… na, az kemény dió volt világ életemben. Meg lehet bocsátani a kirekesztést, az átélt fájdalmakat, a hűtlenséget, vagy ha magára hagynak egy gyereket? 

Most már tudom, hogy igen. Ennél keservesebb, könyörtelenebb dolgokat is kísérhet megbocsátás.

Alaine fiatal nő volt még a második világháború kezdetén. Alig 19 éves. Szerelmes asszony, akit nem szeretett viszont, nem szeretett annyira a férje, amennyire ő lángolt érte. Elviselte ezt, szeretett vakon, bolondul, az se tántorította el, hogy a férje nemi betegséggel fertőzte meg.

Forrás:
istock

Aztán jött a front és a fiatal lány csapdába került vidéken, a Dunántúlon. Keletről az oroszok, nyugatról a németek zárták kelepcébe a csöpp falut, ahol úgy hitte, átvészelheti a háborút.


Éhezett, fázott és félt. Férje rég nem volt mellette, egy idős néni fogadta be.  

A háború könyörtelenségét kellett elfogadnia. Megerőszakolták a katonák. Nem egyszer, és nem egy katona. Olyan sokszor élt át erőszakot, hogy megjegyezni se tudta, hányszor hányan vetették padlóra. Volt, hogy egy éjszaka akár tízen is.

Ha tiltakozott, megverték, ha ellenállt, pisztolyt nyomtak a halántékához, szuronyt a méhéhez, vagy könyörtelenebb, fájdalmasabb lett – szándékosan – az erőszak, hogy megtörjék ellenállását. Félig belehalt ebbe a sok erőszakba, elveszítette női létezését, félig emberi mivoltát is.

Túlélt mindent, aztán elmesélte a vele, velük történteket és én nemcsak az erőszak miatt zokogtam, de az elbeszélés tárgyilagos módján is. A száraz, magát nem sajnáltató, tényeket közlő stíluson, ahogy elbeszélte, hogy zúzták szét női értékeit. Szépségét, fiatalságát, egészségét. Hogy vették el tőle a szülés kiváltságát.  

Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol az egyik fekszik rám, hol a másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt. Sürgették egymást…
 

Nem mozdultam, azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek belé, ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt…

Az erejét, a nő erejét számomra azonban a következő eset világította meg. Volt egy este, amikor különösen sokan bántották a nőket, egyik katona után jött a másik, estétől hajnalig. Oroszok. És aztán jött a parancsnok, aki emberségesebb akart lenni a többinél… falhoz állította a katonáit és azt várta, Alaine válassza ki a katonák közül az erőszakolókat:

Csak homályosan emlékszem, téli hideg reggel megyek a sor előtt, ott állnak a katonák feszesen, egyenesen, vigyázzban. Balról mellettem két tiszt, kísérnek. Ahogy végigmegyek a soron, ők kicsit hátrább maradnak. Az egyik katona szemében megláttam a félelmet. Kék szeme volt, egészen fiatal fiú. Ebből a félelemből tudtam, hogy ő volt. De olyan erős, olyan iszonyú volt, ami fölvillant a szemében, hogy azonnal éreztem, nem lehet. Semmi értelme sincs annak, hogy ezt a fiút megöljék. Miért, mikor a többit nem? És egyetlenegyet is miért?

És nekem felnyílt a szemem… a könyv óta  tudom, hogy  egy nő megbocsátásánál nincs hatalmasabb erő a világon. Azóta könnyebb nekem is az elengedés, a másik hibáinak higgadt mérlegelése és a megbocsátás gyakorlása. Nemcsak azért, mert a közelébe sincs mindaz, amit valaha bárki ellenem tett, azzal szemben, amit a háborút átélt nők elszenvedtek.

Csoda és hatalom

Azért is, mert úgy vélem, ez az erő, a háborún kívül is, csodahatalom. Felemel, előrevisz, megmenthet önmagunktól… Túlélésre késztet sebző emberi kapcsolatainkban, vagy ha a szerelem vesz vakon, kíméletlenül erőszakot rajtunk. Amikor megtaposnak, amikor megaláznak, amikor eltaszítanak vagy éppen erőnk utolsó cseppjéig kifacsarnak minket, emberségünk és női erőnk a megbocsátásban mutatja meg önmagát. 

Viszi tovább az életet.