Gyerekként a mamával néztem a sorozatokat. Akkoriban még nem volt feliratozás a műsorok alatt, és én nem is nagyon érdeklődtem a spanyol/brazil szappanoperák képi világa iránt először, hallássérültként nem igazán kötötte le a figyelmem. De a mama imádta.
Az ő arca, na, az igazi szappanopera volt: csodálkozott, ámuldozott, néha sopánkodott, máskor nevetett. Tudnom kellett, mi történik odabent a képernyőben. Odakuporodtam mellé, néztem A homok titkait, ami két ikerlányról szólt, meg a férfiról, aki hatalmas homokszobrokat készített a nőről.
Ennyi világos volt, de semmi több. Hamarosan noszogatni kezdtem a mamát: „Mit mond?” – rángattam meg a ruháját, ő meg mondta, de aztán az izgalmasabb részeknél elfogyott az egyébként kiapadhatatlan türelme. „Maradj csendben, hát nem hallom tőled!” – csattant fel, én meg kénytelen voltam igazat adni neki. Kivártam, és reméltem, nem felejti el addigra.
Később én olvastam fel a következő részek tartalmát hangosan, mama nem látta jól a képernyőn a betűket. Így néztük együtt a sorozatokat sokáig. Ő volt a fülem, én meg az ő szeme voltam. Az Esmeraldát is vele értettem meg, a Vad angyalt is, meg Guberálós Maríát is Thalia Sodival. Aztán később már egyedül ültem a tévé előtt, és már nem érdekelt az egész. Mamával volt az igazi, és kezdtek idegesíteni dolgok, amik addig fel sem tűntek.
Állandóan sírnak
De tényleg. Annyi folyamatos sírást én még nem láttam, mint ezekben a sorozatokban. A részek háromnegyede arról szólt, hogy sírnak, zokognak, ez váltakozott a szárnyaló boldogsággal. Nem tudom elképzelni sem, hogyan voltak képesek a színészek ennyi könnyet kipréselni magukból: hagyma, szomorú dolgokra gondolás, műkönny? Felfoghatatlan.
Sírva üvöltenek
Ez már egy magasabb szint, a düh és a fájdalom keveréke. A déli nők fenomenálisan alakítanak ebben, arcukon csorog a könny, a torkukon valamilyen torz szöveg jön ki, ami átcsap artikulálatlan, tüdőből jövő bőgésbe. Szerintem egy csecsemőt alkalmaztak hangdublőrnek, ilyenre egy normális nő nem képes.
Grimaszkirályok
Leginkább a rinyálást tudták visszaadni mimikában, lebiggyedő ajakkal, táguló orrlyukakkal, sírásra készülő szemekkel. Ha dühössé váltak, azt onnan lehetett tudni, hogy a szájuk helyén egy tátongó lyuk lett, és az nem zárult be addig, míg ki nem adtak magukból minden sérelmet. Az álmodozók meg természetesen sűrű szempilla-rebegéssel, révedező mosollyal bámultak a kamerába.
Kilenc életük van
Főleg a gonoszoknak. Sosem lehettél benne biztos, hogy kipurcant a főgonosz: átoperálták, feltámadt, összetévesztették mással, eljátszotta a halálát, MINDIG ki tudtak találni valamit, ami már fájdalmasan rossz volt a sokadik visszatérés után.
Egy kispárnával mindent lehet
Tipikus pasifogó taktika volt a teherbe esés, együttlét nélkül. Ehhez egy üveg pia és egy kispárna elég volt. Mert egy kispárna senkinek nem tűnik fel, teljesen olyan, mint egy domborodó pocak, csak a póló alá kell dugni. És ha közelgett a lebukás veszélye, akkor persze hogy elvetélt. És mindig elhitték. Egyébként is, a déli népek szappanoperájában bármi megtörténhet. BÁRMI.
Szörnyű női ideálkép
A szappanoperák női szereplője vagy jóságos, kedves, és annyira fájdalmasan naiv, hogy visítani kell tőle, mert ugye a jó mindig megkapja méltó jutalmát. A gonosz nő meg számító, intrikus, sátáni kacaja van, őrült tekintete, és nem ismer határokat. Jaj annak a tinédzsernek, aki ebből merít!
A szerelem mindent legyőz
Még a halált is. Mert a szerelem már csak ilyen: eleve elrendeltetett, és azt egy ármányos nő sem szakíthatja szét, még egy jól időzített kamuterhesség vagy amnézia sem állhat a szerelmesek közé, se a társadalmi különbségek, se semmi más. Mert ez ilyen egyszerű. Megy magától, megoldódik minden, igaz, néha majdnem belehalnak. Aztán mégsem. A másik miatt. A szerelem miatt.
Ti hogy vagytok ezzel? Mi volt a kedvenc sorozatotok, vagy mitől másztatok falra?
