Tudom, bizarr ezt pont egy hallássérülttől olvasni, de valamikor én is ilyen voltam. Visszahúzódó, a parketten álldogáló, csendben nézelődő. Pedig akartam táncolni, csak nem mertem, féltem, bénán csinálnám, nem tudtam, mégis zenére hogyan kell.
Aztán felkért egy fiú.
Nyakig elvörösödtem, és igazán nem tudtam, mit csináljak, de elrohanni nem tudtam, körülöttem tele volt a terem, és hát a srác sem volt annyira csúnya. Elkezdtem utánozni a körülöttem lévők mozgását, és úgy tűnt, van értelme annak, amit csinálok. Minél több buliba jártam, annál több táncost láttam, és egyre több figurát utánoztam le, így lett elképzelésem arról, hogy mi nem ciki, mi az, ami különböző helyeken tánc. Egyre magabiztosabban mozogtam.
Nem táncolok hülyén?
Meg sem tudom számolni, hányszor kérdeztem meg a barátnőimtől bulik után, és mindig megnyugtattak, hogy nem. Sosem maradtam ki a táncból, legyen az páros tánc a bálban, vagy risza-risza a dizsiben. Egy idő után pedig nem utánoztam senkit, megtaláltam a saját zeném, ritmusom, és járt a testem magától. Annyira, hogy volt, hogy úgy is táncoltam, hogy vége lett a zenének.
Szóval, ti, lányok, akik azt gondoljátok, hogy nem táncoltok jól, dobjátok a sutba a félelmeiteket! Elő a magas sarkútokkal: ez a titka mindennek, meg a saját, belső zenétek. A partneretek nem a srác a sarki boltból, hanem a dallam. Az ragad el benneteket igazán.
De ha egy jóképű pasi ragadna derékon benneteket, azt is hagyjátok ám! 🙂
