Van, hogy tényleg elmúlik, de néha csak egyszerűen lefolyik a máz, meg nem azt kapjátok, amit elképzeltetek. A tűz sem lángol örökké, a szerelem sem marad az, ami volt. De az érzés nem vész el, csak átalakul. És ez pont eléggé iijesztő ahhoz, hogy eldobjatok mindent: a jelent, őt, a világot.
Pedig egyszerűen csak egy szakadék széléhez értetek.
A kapcsolatokat én így képzelem el. Mint egy nagy földlemez, ami megtöredezik itt-ott. Ez a fejlődéssel jár. Az első törés pont akkor jön el, mikor a rózsaszín köd felszáll, és tényleg olyannak látjátok a másikat, amilyen valójában. Megjelenik az én és én, az egyéni igények. A külön töltött idő igénye, a vágy arra, hogy magatokkal foglalkozzatok. És ez ijesztő, mert olyan gondolatok cikáznak át a fejeteken, hogy
már nem akarok minden időt vele tölteni. Már szeretnék kicsit a karrieremmel foglalkozni. Nem repülnek mindig pillangók a hasamban. Ez nem normális. Elmúlt. Kifulladt. Ennyi volt.
Pedig dehogy! Csak szintet léptetek. A szerelmespárok ilyenkor állnak kézen fogva a szakadék szélén, és vagy eldöntik, hogy erre nem állnak készen, és leugornak, szakítanak. Vagy felismerik, hogy ez egy normális folyamat, és hogy mostantól jobban kell dolgozniuk a kapcsolatukért. Megértik, hogy normális, hogy nem akarnak egymás nyakán lógni egész álló nap, hogy működhet a „mi” úgy is, ha néha „én”-ek vagyunk. Ilyenkor át- és felmásztok a túloldalra, és továbbmentek egy magasabb szinten. Megerősödve a harcban, és sokkal erősebben lobogó, kicsit másfajta szerelemben.
Olyan ez valahol, mint amikor hamvaiból születik újjá a főnixmadár. Szívet tépő, de gyönyörű folyamat.
