"Elém csúszol, kibelezel és elsuttogod a legféltettebb gondolataidat is"

Kinyitom a szemem, majd reflexszerűen nyelek egyet. Érzem, ahogy a porc megugrik a torkomnál, keresem a megálmodott ízeket a számban. Hiába. Pedig lágy, krémes feketeerdőtortát ettem, a habja az orrom hegyére ragadt. Hirtelen morogni kezd bennem a sóvárgás, körbeharapdálja a testem. Valami kellene. Valami finom.

Megint hallom a csoszogó lépteket. Mint minden éjjel.

Jön le a lépcsőn, nem kapcsolja fel a villanyt, á, nem, próbál a lehető legcsendesebben megközelíteni, nehogy valaki rájöjjön, micsoda egy álszent szentfazék. Végigcsoszog abban a nevetséges nyulas mamuszában a folyosón, végül megáll előttem, kisöpri félkómás arcából a haját, és hunyorítva rám nyit. A fényem vakít az éjszaka sötétjében, őt is zavarja. Becsuk. Kinyit. Becsuk. Kinyit.

Nem kéne. Igazán nem kéne ennem.

Ettől dagadok el majd csak igazán. Komolyan ideges leszek a döntéshelyzetektől, és ez pont az. Becsukom a hűtőt, elszámolok húszig, azt mondják, az segít, de a tíznél nem jutok tovább, számok helyett inkább a hűtő tartalmát pásztázom.

Úgy emlékszem, volt még itt néhány túrós szelet meg krumplisaláta. Ú, az ott csak nem nutella?!

Forrás:
iStock

Szóval ide dugták előlem! Nem, nem, nem, csapom be az ajtót megint. A nutellát nem zabálhatom fel, túl nyilvánvaló lenne, hogy én vagyok a bűnös.

Kezdem unni ezt a nyitogatást.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy éjjel majd én kelek útra, és rányitok az emberekre. Idegesítő. Komolyan. Nem lesz bennem semmi sem másabb egy nyitással sem később, vagy mit hisz, mi vagyok én? Szezám, tárulj? Út Narniába?! Különben is, mi ez a dráma, tudjuk, hogy végül majd elém csúszol, kibelezel, nekem dőlsz, és elsuttogod a legféltettebb gondolataidat is. Te, éjszakai nasikirálynő!

Leguggolok.

Csak egy kanál, nem több, mondom minden egyes falat után, majd azon kapom magam, hogy mohón tolom be a krumplit a nutellával. Néha egy kortynyi tej szünetet tartok. Gyorsan eszem, nem érzékelem a mennyiséget, azt sem, hogy mit eszek. Hirtelen eszmélek csak a körülöttem lévő felfordulásra: ecetes lé felszínén úszó pár krumplidarab, széttépett papírholttestek, üresen kongó nutellás üveg, a kezem tocsog a lében.

Nincs bennem semmi, hiába nézel, amit megettél, az nem varázsolódik vissza.

Most jön a bűntudat majd, ismerem ezt a fázist. Mélán nézel magad elé ilyenkor, furcsa grimaszba torzul az arcod, annyira tudom már, mire gondolsz: kilók, dagadtság-érzet, bűntudattal vegyes jóllakottság. Kicsit tapogatózón rakodsz össze a sötétben, ekkor jut csak eszedbe aggódni, hogy mi van, ha valaki a házban észrevett.

Kapkodóvá válnak a mozdulatok, míg összetakarítod a romokat, a nutellát hátra dugod bennem, hogy ne legyen szem előtt, míg szerzel helyette egy újat.

De végül minden elmúlik benned, és egy bűvös mondattal eléred, hogy rád telepedjen a nyugodt álom.

,,Ami a sötétség leple alatt történik meg az végül is olyan, mintha meg sem történt volna. Igaz?" Én pedig mit is mondhatnék erre? Hiszen csak egy hűtő vagyok.