Pedig sokáig bírtam, meg se kottyant, ha vért vettek tőlem, aztán egyik napról a másikra lecsúsztam a székről. Hatalmasra nőtt tinédzserként minden vérvétel előtt falfehér arccal motyogtam a nővérnek, hogy talán vízszintesben essünk túl a dolgon. Becsületükre legyen mondva, nem röhögtek ki sose.
Egy idő után meguntam a dolgot, és ájulás-megelőzési technikákat dolgoztam ki, így egy idő után, ha nem is estem össze, és acélosnak mutattam magam, belül visítottam. Ha közületek is van olyan, aki hozzám hasonlóan küzd a problémával, biztosan ismerősek lesznek a következő állomások és gondolatok.
Nyugi, nyugi, NYUGI!
Veszettül kortyoljátok a vizet. Ez a váróteremnél kezdődik, ahol nagy kortyokban toljátok befelé a levegőt is, a pulzusotok az egekben, és egyszerűen nem értitek, mi az összefüggés aközött, hogy a horrort bírjátok, de a vérvételt nem. Én amúgy meg vagyok győződve arról, hogy az idegen test behatolása készít ki, más logikus magyarázatom nincs. Nektek?
Nem nézek oda, nem nézek oda, NE NÉZZ ODA!
A leggonoszabb pillanat az egészben, mikor ott ültök kinyújtott karral, és minden erőtökkel azon vagytok, hogy a terem jobb sarkában szerencsétlenkedő nyolclábú pókot vizslassátok, ehelyett azonban önkéntelenül is a karotokra esik a pillantásotok. Egyszerűen vonz, őrület!
A másik kedvencem, mikor az SZTK csoportos vámpír szobájában ülök, és nincs, NINCS egy talpalatnyi hely, ahol ne lenne vér vagy fecskendő vagy bármi, ami ne emlékeztetne arra, hogy éppen lecsapolnak.
Kevés a levegő, MIÉRT ILYEN KEVÉS A LEVEGŐ?!
Lélegezz, LÉLEGEZZ! Anyám szerint ilyenkor elfelejtek levegőt venni, és gyakran, mikor idegen orvosi eszközökkel turkáltak bennem (pl. orrsütés), gesztikulálva biztatott, hogy vegyek levegőt. Sokat. Szerintem ilyenkor az összes oxigén kiszökött az orvosi szobából, egyedül az a büdös klórszag maradt. Abba pedig nem akartam beleszívni.
És most áthalad… ÓTEJÓÉG…
Nem fog fájni. Csak olyan, mint a szúnyogcsípés. Nem para. LÉLEGEZZ. Na mi lesz, döfjed már! Odaért, istenem, ISTENEM, és érzem, ahogy átmegy. Levegő, nagy levegő. Oké, ilyen lehetett, mikor Harry Potternek gumikeze lett, mert kivarázsolták belőle a csontjait. Vége van már?! Ja, hogy menjek. Oké.
És most kirabolom az első csokiautomatát!
Mindig megjutalmazom magam utána fél liter vízzel és egy kiadós csokis finomsággal. Már értem, miért találta ki J. K. Rowling, hogy a Dementorok ellen a csoki a legjobb orvosság. Tényleg felmelegít és újraéleszt, egyúttal pedig örökre elfeledteti az elmúlt fél órát.
