Megértem azokat, akik az elviselhetetlen körülmények ellenére maradtak a fenekükön, megvan rá az okuk. Van, hogy ételt kell tenned a családod asztalára, és nem ugrálhatsz.
Szerencsés vagyok, hogy én még soha nem dolgoztam olyan helyen, ahol a hirdető, az ügyfél vagy egy szeszélyes főnök mondta volna meg, hogy miről írjak és hogyan, mégis mindig jól meg tudtam élni” – mondja az ismert médiaszemélyiség kollégájának, aztán különféle szakmai és szellemi kielégülést hozó projektekről fecsegnek még legalább egy fél órán át.
Amiknél az első perctől az utolsóig ők diktálták a feltételeket, és a saját elképzeléseiket valósították meg.
Nahát, gondolom rögtön, én meg épp ellenkezőleg. Eddig még legfeljebb jó iparos lehettem, soha nem volt még lehetőségem arra, hogy a teljes kreatív potenciálomat kihasználó állásom legyen.
Ajándék, amikor megadatik, hogy megvalósíts egy víziót, és menj utána, mint kutya a teniszlabda után. Richard Branson, a Virgin elnöke mondta ezt: amikor az állat a labda után fut, az köti le figyelmének 100 százalékát.
Mindenkinek meg kell találnia a saját labdáját, ami így lelkesíti, amivel garantált a flow-élmény. Egészen elszomorodom, ahogy belegondolok, mennyire nem értem még el semmit ezen a téren.
„Az az igazság, hogy sokszor irigyellek. Hogy mennyi mindent csinálsz, különféle dolgokat, tök jókat is. Több lábon állsz, van tartalékod, és sehová nem kell bemenned kilenctől fél hatig, aztán a hónap végére mégis megvan minden, ami kell, megélsz a jég hátán is.
Én meg úgy érzem, nem értem el semmit, stagnálok. Egy senki vagyok” – sóhajt pár nappal később gyerekkori barátnőm, Kata, aki mit sem sejt arról, min keseregtem nem sokkal korábban.
Szeretne ő is szellemi szabadfoglalkozású lenni, de tíz év után nem egyszerű új pályaívet vinni a hétköznapokba. Egyelőre még a biztonság a legfontosabb, hiába nem ad már kihívást a klasszikus multis taposómalom.
Igaz, az unokahúgom meg épp azt mondja, hogy elértem mindent, amit nálunk lehetett, és pont most hívtak meg egy komoly középvezetői állásra, ahol kétszer annyit keresnék, mint most.
Azt mondja, hogy a földhöz verdesné magát örömében, ha már itt tartana. Merthogy ő még a ranglétra alján van, és hiába nagyon ügyes és imádja a munkáját, keveset keres, amiből a hitelek, a tandíj és a lakbér kifizetése után egy fillér tartaléka sem marad” – teszi hozzá elgondolkozva a barátnőm.
Erről persze rögtön eszembe jut egykori osztálytársam, Dia, aki még kevesebbet visz haza unalmas adatrögzítős munkával: komoly önfegyelmébe kerül, hogy a fenekén üljön és koncentráljon egész nap, mert egész más alkat, és ő bizony minden hónapot mínusszal zár.
Nyolcvan az egyszobás garzon bére, tizenöt a rezsi, tíz a telefon, tíz a BKV-bérlet, egy húszas meg hitelekre, mellé még enni kell, és persze időről időre beficcen egy-egy látogatás a fogorvosnál vagy a nőgyógyásznál, meg hát néha cipőt, nadrágot is muszáj venni.
Átlagosan mínusz tizenöt-hússzal zár egy hónapot, és még csak nem is élvezi, amit csinál.
De még mindig mekkora mázlista ő ahhoz a pedagógus ismerősömhöz képest, aki két vidéki iskolában küzd kezelhetetlen, hátrányos helyzetű gyerekekkel, egy olyan tanári kar óraadójaként, ahol a pedagógusok folyton egymást kaszabolják, a szülők pedig rendszeresen fenyegetik a dolgozókat.
Épp csak annyit keres, hogy a szüleinek be tud segíteni a rezsibe, merthogy még velük kényszerül élni. Nincs állandó státusza, nem kap természetbeni juttatásokat, ráadásul szerződése csak szeptemberből júniusig tart, így a nyári szünetben kénytelen idénymunkákból eltartani magát.
Fontolgatja, hogy elhagyja az országot, pedig valaha nagy álma volt, hogy taníthasson.
Ahogy a gondolat végére érek, máris látom, hogy egy idős, hajléktalan nő fekszik az aluljáróban, a telefonfülke mellett. Nincs rendes cipője, a lába rongyokban, és bizony minden holmija két aprócska nejlonszatyorban elfér.
Ő vajon miről álmodik, mi jelentené számára a legnagyobb örömet? Egy pillanat alatt elszégyellem magam, aztán megértem:
bármi is legyen az álmunk és a célunk, első lépésként meg kell tanulni hálásnak lenni azért, amink van.
Mindig akad, akit irigyelhetünk, és aki bennünket irigyel.
De ha képesek vagyunk értékelni mindazt, amink van, és nem folyton másokhoz méricskéljük magunkat (sőt, ha tudunk, inkább segítünk azoknak, akik nehezebb helyzetből indulnak, és ezzel is nyitottabbá válunk), máris lehetőségek egész sora nyílik meg előttünk.
Lehetőségek, amelyek azelőtt is ott voltak, de tiszta fejjel és a jelenben maradva jobban észrevesszük őket. És az egyik lehetőség mindig hozza magával a másikat, mert egy dolog tízmilliószoros nap nélkül is biztos: az energia vonzza a hasonló energiát.
Alig néhány héttel azután, hogy erre emlékeztettem magam, és végtelen hálát éreztem a szabadságomért, a lehetőségeimért, két kreatív feladat is megtalált, amelyek már lekötik a figyelmemet, mind Branson kutyáját a teniszlabda: flow-élmény volt az is, ahogy ezt a posztot megírtam ide, nektek, ezen a napon.
Kívánom, hogy ti is megtaláljátok az örömet abban, amit csináltok, és ez kaput nyisson mindannak, amire igazán vágytok, bárhol is legyetek most az életben… tízmilliószorosan!
