Egy nap ugyanis arra keltem, hogy nem bírok moccanni sem. Becsípődött a hátam, és kizárólag szögegyenes tartásra voltam képes. Még oldalra is csak nagy nyögések árán tudtam gördülni, és magamon is újfent meglepődtem, milyen hangok kiadására vagyok képes. Az már csak tetézte a problémám, hogy egy számomra fontos előadáson kellett megjelennem. Előadóként.
A pasim fölém állt, és csodálkozva kérdezte, hogy nem kéne-e felkelnem. Pislogtam párat, hogy de igen, csak nem tudok. Életem legviccesebb reggeli öltözködésén estem túl: szögegyenes tartással, nyikkanásokkal viseltem, hogy a párom öltöztet, mint egy óriásbébit. Heves instrukciók szakadtak ki belőlem, mint hogy jobbra ne, ez fáj, nyiszogtam, és közben sírtunk a röhögéstől.
A párom végül bepakolt a kocsiba – szó szerint –, mert ha BKV-val mentem volna, az egyik kanyarban biztosan kirúgtam volna a busz oldalát. Vinnyogva szálltam ki az autóból, és azon röhögtem, hogy ennél jobban nem lehetett volna időzíteni a hátfájást.
Megfogadtam, hogy soha többé nem röhögöm ki a furcsa pózba merevedő, hátfájós barátaimat (dehogynem, és persze ők is kiröhögtek).
Ez a kellemes állapot vagy másfél hétig tartott, és én kerültem az ugratások középpontjába. Időközben eljutottam egy vak gyógymasszőrhöz is, akiről az utolsó pillanatban derült ki, hogy nem lát. Nos, a problémám ott kezdődött, hogy egy félreeső utcában kellett becsengetni hozzá, és a kapucsengő meg én ugye nem vagyunk jó haverságban.
Mivel nem hallottam halássérültként, hogy mikor kell benyomnom az ajtót, szögegyenes háttal futni kezdtem egy néni felé, hogy ugyan, csengessen be helyettem, ám ahogy meglátott, közölte velem, hogy nincs nála pénz, majd faképnél hagyott. Rám tört a röhögőgörcs. Megint.
Végül akadt egy másik ember, aki nem nézett hajléktalannak, és beeresztett. Odafent azonban életem legnagyobb dilemmájába kerültem: hogyan értessem meg magam egy látássérülttel? A látássérültek ugyanis eleve hang után tájékozódnak, én meg vizuális úton: ha pont nem veszem észre, hogy mondott valamit, akkor jön a kínos csönd, mert ők meg nem látják, hogy pont nem láttuk, hogy mondtak valamit.
És mit mondjak, még gyakorlott fogyatékkal élőként is kínban voltam, hogyan kezeljem a kialakult helyzetet. Végül a sokadik elbénázott próbálkozás és oda-vissza kérdezés (Mondtál valamit? Nem. Igen. És te?) után kipukkant belőlünk a nevetés.
Hiába, na, zajlik az élet mindig. Egy kis humor pedig sosem hiányozhat, még a legkilátástalanabb pillanatokban sem. Hogy is mondják? Ha az élet citrommal kínál…?
