Bora baba még csak négy hónapos volt, amikor megkapta az első Barbie babáját karácsonyra. A baba persze azóta is áll a dobozban, és várja, hogy a kishölgy felnőjön a feladathoz. Bár a Barbie-t nem én vettem, de kicsit sem elleneztem, sőt, újra kislány voltam és áhitattal bontottam ki a csillámporos szoknyájú szőke hercegnőt a dobozból. Ebből kitalálhatjátok, hogy én hatalmas Barbie-fan voltam gyerekként.

De tény, hogy a ’90-es években, amikor én kislány voltam, megkerülhetetlen volt a Barbie. Akkor még nem volt annyi játék, mint manapság, és a Barbie-Polly Pocket-Sütibabák szentháromsága jelentette a lányos játékokat. Ezek közül persze a Barbie volt a legmenőbb, annyira menő volt, hogy még sláger is született róla: „Life in plastic, it’s fantastic!” – dalolta az Aqua együttes.

A cikk kapcsán és friss lányos anyukaként kifaggattam édesanyámat, hogy is volt nálam ez a Barbie dolog, ő mit gondolt róla. Anyukám azt mesélte, egész kicsi voltam, még óvodás, amikor elkezdtem Barbie-zni:

Láttad a reklámban, és közölted, neked olyan kell! Arra emlékszem, hogy sok ruhát varrtunk nekik.

És tényleg, a ruhavarrás nagyon fontos része volt a játéknak, imádtam nemcsak öltöztetni őket, hanem például félpár/lyukas zoknikból ruhákat fabrikálni nekik – nálam a textilipari szerelem valahol ott kezdődött a Barbie házban.

„És te nem féltél…?” – kérdeztem anyukámat, aki a szavamba vágott: „Hogy Barbie lesz belőled? Egyáltalán nem féltem, de lehet, azért, mert egészséges lelkületű gyerek voltál. Játszottál a pónikkal is, attól se féltem, hogy rózsaszín lóvá változol! Persze apád ki volt akadva, de nekem egyedül az volt a bajom, hogy fiúból csak egy volt, csak Ken!”

A VOUS-lányok vs. Barbie

Egy a jelen kor népbetegségével, az anorexiával foglalkozó tanulmány összehasonlította, milyen is a szőke álombaba külseje egy igazi, hús-vér lányéhoz képest. A megdöbbentő adatokon felbuzdulva megnéztük, mennyire is térnek el a centiben megadott Barbie méretek a mi átlagos méreteinktől. Kíváncsiak vagytok? Ide kattintva megnézhetitek, miben hasonlítunk leginkább a Barbie babára.

Én nem gondolom úgy, hogy negatívan befolyásolta volna a testképemet a Barbie-zás, sosem hasonlítgattam magam egy műanyagdarabhoz. Viszont a divathoz fűződő viszonyomat alapjaiban meghatározta. Ahogy már mondtam, imádtam öltöztetni, varrni nekik. A Barbie-k egyébként is összefonódtak a divattal, a Wikipédia is egyszerűen csak divatbabaként említi, sőt 2009-ben az olasz Vogue a Barbie 50. születésnapjára egy egész különszámot szentelt nekik. Tehát ha Bora Barbie-zni akar majd, nem fogom korlátozni, persze kötelező sem lesz. Na, de hogy vélekednek erről más lányos anyukák?

– meséli a harmincnégy éves Niki, aki az ötéves Mimi anyukája. „Nekem több is volt: Sindy a dollárboltból, és például disco Barbie, ami még mindig megvan és már raszta a haja… Szerintem minden kislány szeret Barbie-zni, és a ’90-es években vágytak rá a gyerekek. Én is. Az én lányom az első Barbie-ját nem tőlem kapta, de azóta megkapta az én régi Barbie-jaimat is. Egy csomó ‘elve’ van az ember lányának, mielőtt gyereke lesz, hogy ő milyen játékokat nem fog venni, de aztán kap a gyerek mindenféle ajándékot, és ahogy egyre nagyobb lesz – ez már ovis korra eljön –, nagyon tudja, hogy ő mit szeretne a játékboltból.

Igyekszünk úgy nevelni a lányunkat, hogy tudja, úgy szeretjük őt, ahogy van és nem a külsőségek számítanak, hanem az, hogy kedves és jószívű legyen. Remélem, a szeretetteljes anya-lánya viszony erősebb hátteret ad neki, minthogy a műanyag játékbaba határozza meg az énképét.

Annyi mindentől nem tudom megvédeni majd, ahogyan nem tudom kizárni a Barbie-t sem. Ahogy emlékszem, sokkal jobban odavoltam kislányként a szép, hosszú szőke hajáért, mint a nagy ciciért vagy a darázsderekáért.

Hiszek abban, hogy fontosabb, mit lát tőlem, mint a hülye műanyag izé derékbősége.

Forrás:

Séllei Lilla

– mondja Zsuzsi, aki az ötéves Vivi és a négyéves Dani anyukája. „Volt Barbie-m, ha jól emlékszem, három is. Még kisiskolás koromban kaptam az elsőt, és imádtam vele szerepjátékot játszani. Kent soha nem kaptam, pedig nagyon szerettem volna, hogy lehessen velük szerelmeset játszani. Rengeteget játszottam velük, mindenféle kiegészítőt gyártottam hozzá. Az önértékelésemet nem zavarta egyáltalán, én soha nem hasonlítottam magamhoz a babákat.

Tíz-tizenkét évesen messze voltam még attól, hogy nő legyek, a Barbie meg az volt – jól lehetett vele felnőtt világot játszani.

Vivinek, a lányomnak is van már három. Az elsőt rokonoktól kapta. Szerintem még korai volt, illetve még most is, ötévesen is az. Nem is játszik velük. Néha öltözteti, megfürdeti őket, ennyi. Neki van Ken is, azt Dani, a fiam fürdeti.”

– így vélekedik a harminchárom éves Boró, aki a hároméves Bazsó és a két hónapos Bóri anyukája. „Nekem egy Barbie-m volt, de nem igazán szerettem vele játszani. A lányom két hónapos, egyelőre nincs Barbie babája. Ha szeretne majd, akkor kap. Magunktól biztos nem veszünk neki, kicsit értelmetlen játék szerintem. Egyébként normális családi háttér, azaz normális önértékelés mellett nem befolyásolja a testképet. Én a Moncsicsire jobban rá voltam kattanva, mégsem vágytam soha barna bundára és hosszú farkincára.”

– most így gondolja Emese, aki a hat hónapos Linda édesanyja. „Volt Barbie-m, nagyon szerettem őket, imádtam Barbie-zni. Sokáig is játszottam velük. Lindának fogok Barbie-t venni, ha majd szeretne, de önszántamból nem az lenne az a játék, amit leemelnék a polcról – inkább a fejlesztő játékok. Viszont ha ő majd szeretne, nem fogok rá nemet mondani. Én nem emlékszem és nem érzem most sem, hogy befolyásolta volna a testemhez való viszonyomat. Persze lehet benne valami.

Én kiskoromtól kezdve sportolok, úsztam, vízilabdáztam, tehát korán elfogadtam a testem, és sosem szégyelltem magam fürdőruhában, pedig nem Barbie-ról vagyok mintázva.