Merényletek Brüsszelben
2016. március 22-én ismét szinte a saját bőrünkön érezhettük a terrorizmus szelét. A párizsi tragédia után pár hónappal öngyilkos merénylők csaptak le a belga fővárosra, Brüsszelre. Kedd reggel robbantások rázták meg a várost, két bomba robbant a fő reptéren, egy pedig az EU-negyed egyik metrómegállójában. A szörnyű tragédia számos halottat, sebesültet – köztük két magyart – és félelmet hagyott maga után. Erről egyik Brüsszelben élő olvasónk számolt be.
A biztonságpolitikai szakértők ugyan rendre hangoztatják, hogy országunkat nem valószínű, hogy támadás érné a közeljövőben, de nem is kell feltétlenül terrorszervezkedés, hogy tömegszerencsétlenség alakuljon ki, emlékezzetek vissza például a pár évvel ezelőtti West Balkánban történt tragédiára vagy a tavalyi bukaresti hasonló diszkóbalesetre. A statisztikai valószínűsége ugyan minimális annak, hogy ilyen helyzetbe kerültök, de nem árt egyszer elgondolkodni rajta, hogy ha mégis megtörténik, akkor felkészültek legyetek.
A menekülés ilyen helyzetben nem evidens
A novemberi párizsi terrormerényletek után a terrorellenes szervezetek kiadtak egy útmutatást, hogyan érdemes viselkedni támadás esetén: meneküljetek és/vagy rejtőzzetek el, illetve riasszátok a rendőrséget. Bár a menekülés elég evidensnek tűnhet egy ilyen helyzetben, mégsem az.
Felmérések szerint tömegpánik esetén az embereknek mindössze a 15%-a viselkedik úgy, hogy az segítse a túlélését, 10% kifejezetten a saját túlélését hátráltató módon viselkedik, és a legtöbben, az emberek 75%-a annyira összezavarodik, hogy egyáltalán nem reagál sehogy.
Ennek könnyen lehet az az oka, hogy nem hiszik el, hogy veszély van, mert egyszerűen nem illik bele a megszokott értelmezési rendszerükbe például a bombarobbantás vagy géppuskaropogás hangja. (Például a Bataclanban koncertezők a fegyverek hangját tűzijátékkal tévesztették össze.) Az emberi természet része, hogy a legtöbben szeretik megvárni, míg mások reagálnak, például elkezdenek szaladni és kiáltozni, hogy megerősítsék: éles a helyzet. (Egy klasszikus kísérletben pszichológusok füstöt fújtak egy szobába. Ha több ember volt bent, sokkal később reagáltak, és hagyták el a helyiséget, mint amikor valaki egyedül volt.)
Hogyan tartozhattok tömegpánik esetén mégis abba a 15%-ba, aki tudatosan képes viselkedni? Hogyan készülhettek fel ilyen helyzetre – anélkül, hogy további életeteket rettegésben és örök gyanakvásban töltenétek?
Tudjátok, merre menekülhettek!
A repülőgépeken természetesnek vesszük és fejből fújjuk a biztonsági előírásokat. Miért nem természetes ez máshol is? Nézzetek körül azokon a helyeken, ahol gyakran jártok, hogy hol a vészkijárat, merre van az evakuációs útvonal. Minden közintézmény és munkahely rendelkezik ilyennel, ismerjétek meg őket, hogy szükség esetén tudjátok, merre kell fordulni!
Próbáljatok minél kisebb célpont lenni veszély esetén. Meneküljetek, ha van lehetőségetek, vagy rejtőzzetek el, barikádozzátok el magatokat, és csak ezután értesítsétek a rendőrséget. Ha sikerült elmenekülnötök, az arra haladókat is figyelmeztessétek a veszélyre.
Hagyjátok a csomagokat a francba!
A repülőterek, pályaudvarok általában forgalmasak, ha itt történik támadás, akkor rengeteg csomag is nehezíti a menekülést. Nehogy megforduljon a fejetekben, hogy magatokkal cipeljétek a bőröndöt menekülés közben! Legfeljebb a telefon maradjon a zsebetekben, hogy tudjatok segítséget hívni.
Figyeljetek egymásra, és segítsetek egymásnak!
Bár úgy tűnhet, ha csak magatokkal foglalkoztok, több az esélyetek a túlélésre, valójában a csoportos összefogással mindenki jól jár: ahelyett, hogy akadályoznátok egymást, gördülékenyebbé, így hatékonyabbá teszitek a menekülést. Buzdítsátok csoportmunkára a környezeteteket is, merjetek kezdeményezni – emlékezzetek, a legtöbben erre várnak.
Ismétlem, arra, hogy tömegszerencsétlenség közepébe keveredjetek, minimális az esély, mégis jobb felkészültnek lenni, és tudni pár alaplépést, hogy ha mégis megtörténik, akkor nagyobb eséllyel őrizzétek meg a tudatos gondolkodást – ezzel is növelve saját magatok és mások túlélési esélyét.
