Én személy szerint őrült lennék bringára ülni nagyvárosban, vidéken még csak-csak, sőt, ott szeretek is, de Pesten félő, hogy az első kanyarban kicsinálnám az első betonoszlopot, és magammal rántanék a túlvilágra egy tucat szerencsétlent.
Ettől függetlenül a pasim, amikor éppen nem motorozik, a jó idő beköszöntével – besokallva a tömegközlekedéstől – bringával közlekedik, egészen addig, amíg jégcsapok nem kezdenek lógni a szakálláról. A téli bringázáshoz nem elég mazochista, szóval tőle tudom, milyen áldatlan állapotok uralkodnak a városban, ha valaki városi bringás életmódra szánja magát, mert akkor bizony számos frusztrációval kell szembenéznie.
Vajon itt lesz még, mikor visszajövök?
Soha nem tudhatjátok, hogy a kismillió lakattal megbéklyózott bringára nem emel-e kezet valaki, és tértek vissza meló után arra a látványra, hogy csak a váza maradt meg. Vagy az sem. Minden búcsú a bringától olyan, mintha utolsó alkalom lenne.
Biciklisáv az autóút mellett? Imádják!
Dehogy! Gyűlölik. Gyakorlatilag egy váratlan akadálypályán találják magukat, ahol bármikor rájuk nyithatják a kocsi ajtaját. Csak ugye, a bicajjal nem lehet ugrani.
Amikor a biciklisávon autó parkol
Pofátlanság legteteje.
Csak eső ne essen!
Mert akkor nemcsak a kocsik fröcskölnek le, hanem saját magatokat is eláztatjátok, és nincs az az esőkabát, ami megvédene a sártól.
Gyalogos a biciklisávon
Miért? MIÉRT? Nektek ott a járda!
Amikor a biciklisáv hirtelen véget ér
Mindenféle logika nélkül, rosszabb esetben úgy folytatódik, hogy alig fértek el a buszok és az autók mellett. Életveszélyes.
