Eszterhai Katalin egy rutinszemműtétet követően majdnem elvesztette látását, és miközben 4 és fél hónapig éjjel-nappal egy masszázsasztalon feküdt leszakadt retinája miatt, ráeszmélt, hogy tulajdonképpen ő maga lehetett betegségének forrása. Ha pedig meg akar gyógyulni, saját kezébe kell vennie sorsát és tudatosabban figyelnie a világra és önmagára. Az akarat gyógyító erejében bízott. És ő győzött.
Ti is biztos sokszor voltatok már úgy, hogy egy beszélgetés után sokáig visszacsengtek az elhangzott szavak, mondatok a fületekben. Valahogy máshogy, egy szűrőn keresztül láttatok mindent – legalábbis egy darabig –, mert mindenben megjelent az üzenet, ami szíven ütött, ami elgondolkodtatott.
Az Eszterhai Katalinnal való beszélgetés is ilyen volt számomra, ahová interjúra érkeztem, de remélem, nem csak azzal távoztam. Hogy megfogadom-e a tanácsait, hogy ezentúl másként élek-e, figyelek-e a világra és önmagamra, az persze csak rajtam múlik. Katalin most megjelenő könyve ebben a segítségemre lehet. És nektek is.
„Még itthon éltünk, amikor pécsi tudósítóként a szilveszteri tévéműsorban egy indiai jósnővel beszélgettem – kezdi a mesét Katalin –, majd a hölgy adás után arra kért, maradjak még egy kicsit. Egy kis dobozból fűszereket vett elő, amelyekből kivette a kurkumát, és a bal kezemben az életvonalamra szórta. A fűszer hullám alakzatban rendeződött el a tenyeremben, a jósnő pedig belekezdett a mondandójába, aminek az volt a lényege, hogy át fogom lépni az óceánt.
Persze ezt akkor elengedtem, és csak egy évvel később jutott újra eszembe, amikor tényleg elhagytuk az országot.”
Katalin két évig élt Olaszországban a családjával, ahol a férje operatőrként dolgozott, ő pedig – miután folyékonyan beszélt olaszul – a parlamentben kapott munkát, ahol a kelet-európai menekültekkel foglalkozott. A változást egy könyv hozta el az életükben, ugyanis Katalin elolvasta Kálmán Zsófia Kanadában zöldebb a fű című írását. Elfogta a vágy, hogy ott éljen ezentúl, így 1989 februárjában oda is költöztek.
Eszterhai Katalin
„A gyerekek néhány nap múlva már iskolába jártak – folytatta Katalin –, én három hétre rá elhelyezkedtem a tévénél, és hamarosan a férjem is talált operatőri munkát. Az soha nem fordult meg a fejünkben, hogy ne folytatnánk a szakmánkat, bárhol is éljünk a világon.
Tulajdonképpen minden rendben volt körülöttünk, amíg 3 évvel ezelőtt egyik napról a másikra el nem sötétült előttem a világ.
A szememen egy celofánréteg alakult ki, amit a hályoghoz hasonlóan egy rutinműtét során eltávolítottak. Bíztam az orvosomban, utána sem néztem, mivel is jár mindez, milyen kockázatai lehetnek. A műtét után azonban már másnap kiderült, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint azt várták. Amolyan állatorvosi lóként mindenféle szövődmény előfordult nálam.
Végül levált a retinám is, így feltöltötték a szememet gázzal, hogy az tartsa a helyén, míg vissza nem tapad. Ez azt jelentette, hogy négy és fél hónapig egy masszázsasztalon feküdtem fejjel lefelé.
A mai napig szégyellem magam azok miatt a gondolatok miatt, amik akkor születtek meg bennem.
Az egyik szememre nem láttam, és nem vigasztalt az, hogy a másik ép volt – emlékszik vissza Katalin. – Az orvosom csak annyit mondott, ügyeljek nagyon a jobb szememre. Én viszont nem akartam elfogadni, hogy a bal megvakult. Nem akartam kiszolgáltatott lenni, olyan, akinek minden kiesik a kezéből, akinek mindenben segíteni kell, aki nem vezethet autót. Teljesen beletemetkeztem a fájdalmamba.”
Az üzenet
Katalinnak egy nap furcsa álma volt. Azt mondja, a betegségéből ez mutatta meg számára a kiutat.
„Azt álmodtam, hogy a konyhámban állok – ami egyébként egy nagyon színes helyiség –, törölgetem a fikusz levelét, amikor beszáll egy kolibri mellém. Kiabáltam az unokáimnak, hogy ezt nézzétek. Aztán megjelent egy újabb madárka, és mindketten nyolcas alakzatban kezdtek repkedni, ami a végtelen jele. Széttártam a karjaimat, ők pedig köröztek. Mindent tökéletesen tisztán láttam.”
Az álom után Katalin kutatni kezdte, vajon mit jelenhet az álma. Ráeszmélt, hogy mindez egy angyali üzenet volt számára, ami kimozdította az önsajnálatból. Keresni kezdte, mi és hogyan segíthetné őt a gyógyulásban.
Bár az orvosa azt mondta, nincs semmilyen növény, étel vagy fűszer, ami javíthat az állapotán, ő mégis nekilátott, hogy megtalálja a „csodaszert”.
Azt olvasta, hogy a sáfrányról azt tartják, még a vakot is látóvá teszi, elindult hát Toronto keleti fűszereket árusító piacára az aranyárban mért, sárga fűszer felkutatására.
„Sehol sem találtam sáfrányt, míg az egyik kínai árus azt kérdezte, egyáltalán minek az nekem. Hát elmondtam. Ő erre azt felelte, hogy semmi szükségem nincs rá, mert nem a szememnek, hanem a májamnak van baja. A szem ugyanis a máj meridiánján helyezkedik el. Azt is megkérdezte, milyen a vérmérsékletem, szoktam-e haragos lenni, mennyire vagyok nyüzsgős típus.
Mindkettő igaz volt rám. Aztán mesélt a jin és jang összhangjáról, azt mondta, hogy ez a tűz, ami bennem ég, túl sok hőt termel a szememben, belülről éget. Le kell csendesednem!
Valóban maximalista ember vagyok, akire azt szokás mondani, két végéről égeti a gyertyát. Hajlamos vagyok arra, hogy belülről rágjam magam, ha valami nem úgy sikerül, vagy ha például becsapnak. Ez a belső harag, ez a méreg felemészti az embert. Közben arra is ráeszméltem, hogy milyen gyakran mondtam korábban dolgokra, hogy én ezt látni sem akarom. A szavak ereje azonban nagyon fontos, nem szabad csak úgy vagdalkozni velük.
Kiprovokáltam magamnak a bajt. Nem akartam szembenézni dolgokkal, hát megbetegítettem a szemem.
„Már máshogy látok”
„A kínai természetgyógyásszal való találkozásom után felállítottam magamnak néhány új szabályt, ami alapján ma is élek – meséli tovább Katalin.
– A legfontosabb, hogy nézzem áhítattal a világot, hisz az élet egy csoda. E nélkül a felismerés nélkül a szervezet öngyógyító tevékenysége sem képes dolgozni. Kellett hogy lecsillapodjak, megnyugodjak, és várjam, lássam a csodákat. Ki is írtam az ajtómra: itt lakik az élet csodálója.”
Katalin ókori civilizációk tudósainak írásait és a modern kutatók eredményeit is vizsgálni kezdte. Tudatosult benne az, ami mindezekben közös volt, hogy a lélek és a test harmóniájából fakad az egészségünk. És mi mással lehetünk közvetlenebb kapcsolatban a környezetünkkel, mint az étellel, amit magunkhoz veszünk? És persze a lélegzéssel, amit többnyire kapkodva végzünk.
„A gyógyulásom során rengeteg információt szereztem, amit összegyűjtöttem a könyvemben, hogy másoknak is segíthessek – összegzi Katalin. – Nem vagyok orvos, én egy dokumentumfilmes televíziós vagyok, aki a kíváncsiságával szerezte tudását, amit mindennap gyakorol, és amit másoknak is szeretne átadni.
A könyvem szépségét a régi és mai kutatási eredményeken túl a személyes történeteim adják. Nemcsak recepteket adok, nemcsak fűszereket ajánlok, hanem a tapasztalataimat is megosztom. A vízivásról, a vitaminokról, a lúgosításról és a mentális jólétről, a csodák figyeléséről. Olyan ez a könyv, mint egy többszólamú kantáta, amelyiknek mindegy egyes szólama külön-külön és együtt is szépen szól.”
