Mondjuk ez talán gyanítható volt, hiszen írtam már nektek a pöttyöskönyv-imádatomról is, meg firkantottam nektek pár sort A lány a vonaton című könyvről is. És hát tény: aki ír, az általában könyvmoly a javából, már amikor jut rá ideje, többnyire utazás közben.

Aki pedig hasonló életmódot folytat, és a tömegközlekedés nagyrabecsült eszközein lapozza a könyvét, az biztosan magára ismer majd az alábbi helyzetekben, mert bizony, aki trolin, villamoson olvas, az felhívja magára a figyelmet előbb-utóbb, és furcsa vagy kevésbé furcsa reakciókkal találja szembe magát.

Forrás:

pexels

Tudjátok, amikor valaki nem lát rá a könyvetek borítójára, és veszettül tudni akarja, hogy mi a könyvetek címe. Ez azért szokott vicces lenni, mert ahelyett, hogy megkérdeznék, fura pózokba görnyednek, hogy rálássanak a borítóra. Amiről egyébként azt hiszik, nem feltűnő, és nem veszitek észre, de valójában az egész busz őt nézi, hogy mi a frászkarikát művel. Ti pedig többnyire zavartalanul olvassátok a könyvet tovább, és jót szórakoztok magatokban.

Vannak azok, akik természetesen megkérdezik, és nem teszik ki magukat annak a tortúrának, hogy feltűnésmentesen kinyomozzák. Ha szerencsétek van, még egy érdekes diskurzus is kialakul köztetek a kedvenc írótokról. Így szoktak megalakulni a könyvklubok is.

Amikor érzitek, hogy a fölöttetek álló rácuppant a könyvetekre, és fölétek hajolva olvas a könyvetekből. Akkor pedig már biztosak vagytok benne, amikor lapoztok, és felsóhajtanak felettetek, mert ők még nem értek el az oldal végére.