Till Attila Tiszta szívvel című filmjét óriási érdeklődés övezi. Nem csoda, hiszen szokatlan szerepkörben mutatja meg a mozgássérülteket: elesett, segítségre szoruló karakterek helyett belevaló, életigenlő, vagány srácokat látunk a vásznon. És az életben is, hiszen Fenyvesi Zoltán pont ilyen. Sőt! Talán még „ilyenebb”.
Zolival interjút csinálni könnyű is meg nem is: könnyű, mert olyan laza, hogy azonnal azt mondja, szívesen leül velünk beszélgetni. Nehéz, mert aztán kiderül, hogy az egész napja be van táblázva interjúkkal. Mégis magabiztosan állítja: megoldjuk valahogy.
És tényleg megoldjuk: egy kávézóban dumálunk, aztán amikor lejár az időnk, felajánlja, hogy ha vele tartok a következő interjú helyszínére, útközben még kérdezhetek. Úgy még nem készítettem interjút, hogy közben egy másik interjúra kísérem azt, akivel beszélgetek – de most már ez az élmény is pipa.
Nemrég debütált a film. Hogy viseled a premier utáni hirtelen jött érdeklődést?
Szerintem jól. Szerencsére nem ért annyira váratlanul a dolog, mert korábban is érdeklődtek irántam az emberek. A film előtt is sokan követtek az Instagramon, ezért korábban is előfordult már velem, hogy megállítottak az utcán, mert megismertek – de tény, hogy most valóban felerősödött ez a dolog. Ez egy kettős érzés: nyilván lélekmelengető, de baromi fura is. Ijesztő, hogy szinte minden villamosmegállóban van egy plakát, amin én vagyok. BKV-val járok, és begurulni egy-egy ilyen megállóba szürreális érzés…
A filmben alakított karaktered küzd az apanélküliséggel. Te is édesapa nélkül nőttél fel. Küzdelmes volt?
Igen, de más miatt. Szerintem nem is nekem volt a legnehezebb.
Anyu helyzete nem volt egyszerű: mozgássérült gyereket egyedülálló anyaként nevelni a kilencvenes években Magyarországon… Részletezzem?
Vannak olyan emlékeim, hogy egy anyuka a játszótéren elrántja mellőlem a gyerekét azzal a felkiáltással, hogy el fogja kapni tőlem a betegséget. Akkoriban nagy volt a tájékozatlanság. Nyitott gerinces tünetekkel születtem, nem gyermekbénulás következtében kerültem a székbe.
Egy gyereket nagyon könnyű befolyásolni, így néha én is megkérdőjeleztem magamat, és azon aggódtam, hogy talán fertőző vagyok. Anyukám rakott helyre, és mindig azt mondta, hogy nem velem van a baj – hanem az ilyen emberekkel.
Az volt a célja, hogy a többi emberrel megértesse, az ő gyereke azon túl, hogy kerekesszékes, ugyanolyan, mint bárki másnak a gyereke. Ez akkoriban – és talán még ma is – óriási kihívás egy anyának.
A szülők hajlamosak nehezen elengedni a gyerek kezét. Veled mi volt a helyzet? Azt gondolnám, hogy ebben a helyzetben anyukád csak még szorosabban fogta a tiédet.
Egyáltalán nem! Az elejétől fogva elengedte, méghozzá direkt. Ugyan megteremtette nekem a magam kis buborékát, ami óvott és védelmezett – de lökdösött is, és azon volt, hogy feszegessük a határaimat. Nem voltam zárkózott, de suli után nekem elég volt a négy fal közti videojáték. Nem volt olyan ambícióm, hogy délután sportolni menjek vagy kimozduljak otthonról.
Anya viszont próbált kirugdosni a szobából, és az ő unszolására kerültem egy kerekes székes tánccsoportba tizennégy évesen. A csoport számomra sorsfordító volt, mert láttam azokat az élethelyzeteket, amik azt tanúsították, hogy egy kerekes székes is el tudja magát látni és teljes életet élhet. A csapattal fellépésekre jártunk, bejártuk az országot, rengeteg élményt szereztem velük. Ez alatt az idő alatt sokat tanultam tőlük, teljesen megváltozott a szemléletmódom is.
A társadalom igyekezett belém sulykolni, hogy ha kerekesszékes vagyok, akkor csak informatikus, borítékhajtogató vagy telefonos operátor lehet belőlem. Én egyik sem akartam lenni – és felszabadító volt látni, hogy a csoport egyik tagja sem informatikus.
Magamtól megyek előre, de elismerem, hogy a bennem lévő motort anya izzította be. Hálás vagyok neki, tényleg elképesztő „munkája van bennem”.
Sok egészséges ember megirigyelhetné azt a kisugárzást és magabiztosságot, ami belőled árad. Ez a kezdetektől fogva megvolt benned?
Nyilván nekem is voltak nehéz pillanataim. Volt, hogy azt éreztem, semmi sem megy úgy, ahogy kéne: nem érem fel a polcot a konyhában, nem férek be a nyilvános WC-be, a BKV-n az utasok neheztelnek rám, mert miattam kell többet várni a megállóban, nem tudom ezt elintézni, nem tudom azt elintézni, velem csak a gond meg a nyűg van…
Miért büntet engem az élet címmel azért én is drámáztam egy picit. Aztán rájöttem, hogy ezt a lehető leghamarabb el kell engednem. Ha magamat sajnálom, az élet elmegy mellettem.
Úgy döntöttem, ezt nem engedhetem meg magamnak! Elhatároztam, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle, és most 23 évesen egy filmszerep és egy New York Marathon után szerintem nem kérdés, hogy jó irányba haladok.
A mai napig vannak nehéz pillanataim, nem tagadom. Van, hogy úgy érzem, baromira nem jön össze semmi, vagy fogalmam sincs, merre tart valami – de ezzel szerintem az egészséges emberek is ugyanolyan gyakran küzdenek, mint én.
Ha már felhoztad a maratont: handbike versenyeken indulsz. Hogy jött a sport az életedbe?
Almási Niki barátnőmön keresztül kerültem a Suhanj! Alapítványhoz. Niki mondta, hogy lesz egy váltófutás, ahol fejenként öt-öt kilométert kéne lefutnunk, és örülne neki, ha vele mennék. Belementem a dologba – csakhogy Niki a verseny előtti napon lebetegedett, így egyedül kellett mennem futni.
Amikor megérkeztem, Gusztos Péter, az alapítvány vezetője megkérdezte tőlem, hogy nem tudnám-e lefutni Niki távját is, azaz öt kilométer helyett nem tudnék-e tízet teljesíteni. Belevágtam. Megcsináltam. Kiderült, hogy van tehetségem a sporthoz.
Elkezdtem edzeni, fokozatosan fejlesztettem magam. Beregisztráltam egy félmaratonra (a félmaraton távja 21 km – a szerk.) azzal a céllal, hogy 10 kilométert lefussak. Egy adminisztratív hiba miatt viszont teljes távra regisztráltak, úgyhogy úgy voltam vele, hogy akkor csináljuk…
És azt is lefutottam.
2014-ben a TCS New York maratont is teljesítetted, a versenyen készült egyik fotó pedig az Instagramod egyik legnépszerűbb fotója lett. Egy kislánnyal pacsizol. Ismerted őt vagy ez egy spontán pillanat volt?
Teljesen véletlen volt az egész és a mai napig mindig megmosolyogtat a fotó és az a tény, hogy egy magyar srác, Varga Dani készítette.
Már épp a halálomon voltam a táv vége felé, amikor láttam, hogy egy kislány átpasszírozza magát a kordonon csak azért, hogy velem pacsizhasson. Egyből összeszedtem magam, hiszen ennek a gesztusnak hihetetlen ereje van…
A pacsi után a hátralévő táv már semmiség volt! A verseny utáni esten többen magyarok összeültünk egy közös vacsorára, ahol Dani – akit korábban nem ismertem – megmutatta a fotót. Elmesélte, hogy látta, ahogy a kislány kidugja a kezét és azonnal bekészítette a kameráját.
Példakép lettél: sok sorstársadnak te adsz erőt a nehézségek átvészeléséhez. Téged ki vagy mi inspirál egy-egy nehéz pillanatodban?
A barátaim. Nagyon sok olyan mozgássérült barátom van, akikkel az éjszakai életben szoktunk találkozni. Ezek az emberek nem ülnek a négy fal között, éjjel ők is particsászárkodnak. Egy barátnőm, Gál Lilla például hajnali kettőkor még simán száguldozik az elektromos kerekes székével a városban – nekem ez erőt ad. Ha látom másokon, hogy nem adják fel, hanem mennek előre, és csinálják a dolgukat, akkor tudom, hogy nekem is ezt kell tennem.
Az egészséges barátaim is inspiratívan hatnak rám, és anyukámtól a mai napig nagyon sokat kapok.
A példakép szerep érdekes, mert nincs küldetéstudatom, egyszerűen csak jól érzem magam a bőrömben – és ez kívülről is látszik, megfogja az embereket. Ha mosolygós embereket látsz magad körül, te is elkezded magad jól érezni.
Magyarországon az utca embere nem mosolyog. Ha valaki mégis vidám, azt értetlenkedve fogadják – ha pedig egy kerekesszékes ember mosolyog, attól teljes zavar keletkezik a rendszerben.
Jól érzem magam, mosolygós vagyok, odafigyelek az öltözködésemre – ezzel nem tudnak mit kezdeni az emberek itthon.
Nem egyszer fordult velem elő, hogy az Andrássyn pénzt nyomtak a kezembe a járókelők, mert azt hitték, kéregetek. Nem tudnak a skatulyán kívül gondolkozni. Sokszor olyan gyorsan továbbmennek, hogy reagálni sincs időm, és nálam marad az a pár száz forint, amit a kezembe nyomtak. Ez vicces helyzet, jól szórakozom rajta, a filmben is saját jelenetet kapott ez az élmény.
Ami viszont kifejezetten zavar, hogy a kerekesszék láttán rögtön azt hiszik, buta vagyok, hogy nem vagyok képes valamire, pedig ugyanúgy meg meg tudom oldani az elém kerülő akadályokat, csak másképp.
A film egyik nagy erénye, hogy végre nem (csak) színészek játsszák el a mozgássérülteket, hanem ti magatok kaptatok lehetőséget amatőr színészként a szereplésre Fekete Ádámmal karöltve. Hogyan segítettétek egymást Thuróczy Szabolccsal a felkészülésben?
Mivel Ádám tud járni, csak én vagyok székben, így a kerekes székes lét fortélyait én próbáltam meg átadni Szabolcsnak, aki folyamatosan kérdezett tőlem, hogy minél hitelesebben jelenítse meg a vásznon a karaktert. Előtte rengeteg ideig gyakorolt a kerekes székkel, úgyhogy én tényleg megemelem a kalapom előtte, mert azt kell mondjam, elképesztő színészi munka állt az egész mögött a részéről.
Ami pedig a lehetőséget illeti, amikor először felmerült a film ötlete, nagyon megörültem neki, hogy végre van valaki, aki többet lát egy kerekes székesben annál, minthogy négy keréken gurul. Tilla megadta nekünk az esélyt, amivel mi Ádámmal éltünk is.
Jó irányba halad a világ, de úgy látom, hogy még rengeteg ajtó automatikusan bezárul a mozgássérültek előtt. Feltételezem, hogy ez a szerep kinyitott előtted párat. Van olyan, ami viszont még mindig zárva van?
Sajnos van. Előttem is és más mozgássérültek előtt is. Ilyen például a munka világához vezető ajtó. Szívesen dolgoznék kommunikációs területen, kifejezetten érdekel a divat, de amint felmerül a kerekesszék, jönnek az akadályok: hogyan jutok el az irodába? Hogy jutok be, ha több lépcső van és nincs lift? És beférek-e egyáltalán a mosdóba?
Az internet világában ma már létezik home office, szóval én is meg tudom csinálni ugyanazt, amit mások – de ne legyünk földhözragadtak, annak sem látom akadályát, hogy valahová bejárjak dolgozni.
Szerinted mi kéne ahhoz, hogy az utolsó ajtók is kinyíljanak?
Az eltelt pár évben sokat javult a helyzet, egyre többen vagyunk a színen, akik valamelyest hozzáteszünk ahhoz, hogy változás történjen. Illés Fanni, Váczi Anita, Hozleiter Fanni Mosolyka és én is igyekeztem tenni azért, hogy egy kicsit árnyaltabb legyen a kép az emberek fejében. Nem tudom, minek kéne még történnie, ez nehéz kérdés. Talán még több mozgássérült kaphatna nyilvánosságot.
Mert nem mi vagyunk az egyedüli tehetséges mozgássérültek. Rajtunk kívül még vannak bőven – csak olyan szakmákban, amik nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint egy blog vagy filmszerep. Ennek ellenére érdemes lenne és kellene is foglalkozni ezekkel a tehetségekkel.
