Utolsó. Szerintem ez a szó rengeteg érzést és jelentést hordoz magában. Minden csak attól függ, milyen szót és gondolatot tesztek mellé. Mert az utolsó pillanat lehet szép, lehet boldog, de lehet fájdalmas és könnyfakasztó is. Most éppen a szomorú utolsókról írok nektek, amelyek végül is nem is olyan szomorúak.
Emlékszem még, ha játszottunk az iskola udvarán, és a csapatvezetők választottak, akkor nem elsőnek kerültem be a csapatok valamelyikébe, hanem gyakran utolsónak. Néha kétségbeesetten verdesett a szívem a szégyentől, néztem a csapatkapitányokra, és átfutott rajtam az érzés, hogy bárcsak egyszer elsőre választanának engem, persze ez sosem történt meg. Ellenben láttam azt a gondolatot a választó intésében, hogy jó, hát te maradtál, rajtam a sor, hogy válasszak, gyere.
Nem igazán akartam így tartozni valahová, de nem tudtam ellene tenni semmit. Viszont ha úgy esett, hogy én választhattam, akkor azokat választottam, akik általában utolsók voltak. Ekkor tanultam meg, hogy néha az utolsókból is lehetnek elsők.
Általában én kullogtam a sorok végén, ha sétáltunk libasorban, de ez nem volt olyan rossz. Soha nem szerettem, ha mögöttem állt még valaki, mert nem hallottam semmit, folyton úgy éreztem, valami történik mögöttem. Szerettem utolsóként zárni a csoportot. Biztonságot adott, hogy mindent látok magam előtt. Ha nektek jólesik utolsónak lenni, miért ne lehetnétek azok?
És, persze, voltak helyzetek, amikor mindenki utolsó akart lenni, még az elsők is.
Utolsó, aki felel. Utolsó, akit leszidnak, utolsó, aki a másik eszébe jut, mert kínos, utolsó, akit behívnak fogászatra, az utolsó, aki fájdalmat érez, utolsó, aki meghal. Utolsónak lenni néha kiváltság.
Abban sem voltam első soha, hogy elsőnek düllesszem ki a mellem, hogy nőtt, igaz, kicsit hajmeresztőnek találtam, hogy a csajok az osztály közepén felhúzzák a pólóikat, hogy éppen milyen melltartójuk van. De az igazság az, hogy emiatt nem izgattam magam különösebben. És mennyire mindegy is volt ezen agyalni, a mell úgyis úgy nő, ahogy gondolja, hol hirtelen, hol előbb, hol később. Annak meg kicsit még örültem is, hogy nem úgy él önálló életet a cicim, mint Marcsié futás közben tesin.
Nem is én voltam az első, aki elmesélte a barátnőinek, hogy bepasizott, aki csókolózott, aki szexelt–- igaz, ez már kicsit zavart. Voltak időszakok, amikor nagyon szerettem volna már tartozni valakihez, és voltak időszakok, amikor egyszerűn úgy gondoltam, nekem soha nem lesz pasim. Ebben még utolsó sem leszek.
Aztán, amikor eljött az időm, akkor szerelmes lettem. Azt hiszem, ekkor már tudtam, hogy néha azért vagyunk utolsók, mert még nem érkezett el a megfelelő idő valamire.
„Hall helyettem, ha kell. Seggbe rúg, ha kell” – szerelem egy hallássérült és egy halló között
Toleranciára minden párkapcsolatban szükség van. Összecsiszolódni, engedni, megérteni a másikat hosszadalmas folyamat, örökös tanulás, aminek sosincs vége. Mert mi van, ha az egyik fél szétszórt, a másik rendmániás? Mi van, ha az egyik rajong a színházért, finom lélek, a másik metálkoncertre zúz? És főleg, mekkora tolerancia kell akkor, ha a pár egyik tagja fogyatékkal élő, a másik meg nem?
Korábbi cikkemet ide kattintva olvashatjátok!
Az utolsó szó olyan, mint egy címke, aminek van lejárati szavatossága. Időnként újracímkéződünk, néha elsők leszünk, néha utolsók.
Az élet néha olyan, mint egy lóversenypálya. A lovasok néha előretörnek, néha lemaradnak, és ez folyton változik. Ez így van jól.
Vicces, hogy mennyire versengünk azon, ki mikor ér révbe először. Aki előbb férjhez megy, az révbe ért. Aki előbb szül, révbe ért. Aki előbb lesz főnök, révbe ért. Mit jelent az, hogy valaki megérkezik a végállomáshoz? Nincs olyan, hogy végállomás. Ha valahová megérkezünk, úgyis tovább megyünk, mind másfelé, nem? Komolyan lényeges lenne, hogy kik az elsők és kik az utolsók?
Egyetlen dolog van talán, ami miatt néha úgy érzem magam, mint akkor, gyerekkoromban, amikor utoljára választottak csapatba: amikor utoljára tudok meg valamit. Az néha bosszant, hogy hallássérülten utolsó vagyok a kommunikációs láncban, néha hetekkel, hónapokkal később jut el hozzám valamilyen infó, amit előttem mondtak, az én jelenlétemben, de én egyszerűen csak nem hallottam.
A paradoxon az, hogy ezek a helyzetek, amikor utolsó voltam, tanítottak meg arra, hogy hogyan kell elsőnek lenni. Az, aki volt már utolsó, tudja értékelni nemcsak az első, de a második és a harmadik helyet is. De leginkább azt, hogy
nem a helyezés a lényeg, hanem az, hogy része vagy a folyamatnak, az utazásnak, ami valahonnan valahová tart. Néha az utolsótól az első felé. Máskor meg fordítva.
„Az arany nem ér semmit. Nem számít.”
Nem nyerhet mindenki aranyérmet az olimpián. Nem győzhetitek le kétszer egy nap Michael Phelpset, ahogy Kenderesi Tamás tette, nem dönthettek világcsúcsot 400 vegyesen, ahogy Hosszú Katinka, nem ismételhetitek meg az előző olimpia sikerét, ahogy Szilágyi Áron. Egy dolgot viszont megtehettek magatokért: az élsportolók inspirációját ültessétek át a saját életetekbe.
Miért? Pszichológus szerzőnk, Luca erről mesél nektek ebben a korábbi cikkében.
