Bernadette a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását, amelyben gyerekkori emlékeket megelevenítve mesél az emberi célokról és az ezzel járó félelmekről. A következő sorokban András Bernadett történetét olvashatjátok!
Lehullott az első hó. Havazott, vizessé, csúszóssá és hideggé varázsolva mindent. Vasárnap reggel kávézni indultam, amikor megláttam. Dühös lettem. Utálom a telet, a hideget, be fog ázni a cipőm, megfázik a kezem és begöndörödik a hótól az egyenesre vasalt hajam. Bár jókedvűen ébredtem, mégis, mondhatni, hisztérikus állapotba kerültem a hó láttán. Már a forró tejeskávé gondolata sem tudott felvidítani.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, hogy lenyugtassam magam, és próbáltam kellemes dolgokra gondolni. A gondolataimban megjelent egy szőke kislány. Én voltam az ötéves koromban. A hegytetőn álltam a hóban, síléccel a lábamon, vizesen, fázva. Mellettem állt az öt évvel idősebb fiútesóm, és biztatott, hogy csússzak le a dombon. Féltem, de bizonyítani akartam neki a bátorságom. Elevenen él bennem ez az emlék, sokszor elmeséltem már életem során, de mindig csak azzal dicsekedtem, hogy ötévesen a tesóm megtanított síelni, én meg bátran lecsúsztam a dombról.
Most viszont más képek villantak be az emlékről, más színben láttam a történetet, most az érzések elevenedtek meg:
ahogy ott álltam a dombtetőn, csak az számított, hogy ne okozzak csalódást. Nem számított sem a félelmem, sem a veszély, sem a hideg, sem a hóesés. Olyan bátor voltam akkor, mint talán soha azután.
Ahogy az ötéves önmagamra gondoltam, egyszerre szégyenérzetem támadt. Hisztérikus rohamot kapok egy kicsi hó láttán? Megijedek attól, hogy vizes lesz a hajam? Bár nehezen vallottam be magamnak, de nem az első hó bosszantott fel ennyire, hanem a tehetetlenségem. Egész életemben féltem a változástól, féltem kilépni a komfortzónámból, és valami újba belekezdeni. Megannyiszor próbáltam változtatni ezen a tulajdonságomon, de csak kevés alkalommal sikerült. Leginkább az utóbbi időben vettem észre változást, de most újra megakadtam.
Megrekedtem egy ponton az életemben: habár nagyon szeretem a munkám – mindig ez volt az álmom –, egy ideje nem ad elég örömöt. Félek azonban váltani, mást keresni. Megvagyok a kis világomban, és eddig semmi nem tudott rábírni arra, hogy merjek tovább harcolni az álmaimért, pedig attól, hogy egy teljesült, és ott dolgozom, ahol szerettem volna, az élet nem áll meg, és a céljaim se fogytak el.
A rövid belső őrlődésem során a hóesésben rájöttem, hogy nem a havazásra haragszom, hanem a változásra. Arra, hogy el kell fogadnom, az időjárás nem a nekem tetsző módon alakul.
Aztán eszembe jutott az a kislány a dombtetőn, aki egykor én voltam. Őt nem érdekelte a változás, sem önmagában, sem az időjárásban. Vajon büszke lenne ő most rám, vagy jól fenéken billentene, amiért hisztizek? Azt hiszem, ha találkoznánk, az utóbbi történne.
Eldöntöttem hát, hogy ahogy ötévesen nem okoztam csalódást a tesómnak, úgy most nem fogok csalódást okozni magamnak, előkotrom a téli álomra küldött céljaimat és meg fogom valósítani az álmokat. Legfőképpen pedig nem félek a változástól, és bátran állok ki a hóesésbe, csak megkeresem a sapkámat, mielőtt begöndörödne a hajam.
Legyél te is a VOUS vendégszerzője!
Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!
A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!
A részletekről mindent megtudhattok ITT!
