Igaz, felnőttünk, tanulunk, dolgozunk, és szenteste ugyanúgy feldíszítjük a fát, de a mozdulatok, a fények, az egész kép teljesen más lett. Mintha lerántottak volna egy tejfehér fátylat, és maradt volna a józanító valóság. Nem olyan rossz ez sem, tényleg, mert a karácsonyoknak is vannak ám jóféle fajtái: az első karácsony egyedül, az első fadíszítés a pasival, az első fadíszítés a gyereknek, aki éppen azt álmodja, hogy jönnek az angyalok az ágakra aggatni a díszeket.

Hiányoznak belőle a valódi angyalok, akiket láttunk a szemünk előtt fizikai valójukban, mert annyira látni akartunk, a szőke, göndör fürtjeiket, a szárnyaikat, ami olyan puha lehetett, mint a kacsatoll. Hiányzik belőle az izgalom bizsergése a hasunkban, a hit az ismeretlenben, akinek a létezését tények bizonyítják (fognyom a csokiban, hiányzó tej a pohárban), de mi tehetünk róla. Mi rántottuk le a fátylat, ami védőn beburkolt, mert mind tudni akartuk az igazat. Látni akartuk őt, az angyalokat, elképzeltük, hogy egy nap rajtakapjuk és találkozunk vele. Most azt mesélem el nektek, én hogyan jöttem rá!

Karácsonyi rendbontók – avagy az „Elf on the Shelf” csínytevő manók nyomában

„Meglepetések, Télapó, kreatív anyukák és apukák, gyerekek és csínytevő manók. Csak néhány összetevője a karácsonynak. Állj! Csínytevő manók? Igen, hazánkban ugyan még nem annyira divatosak, mint Amerikában, de néhány lelkes anyukának köszönhetően hozzánk is elkezdtek beszivárogni az Elfek. De hogy mik is ők pontosan, és hogyan kapcsolódnak a karácsonyhoz, arról egy nagyon kreatív anyuka, Noémi Mounier mesélt nekünk!”

Átlagos 23-i este volt, és emlékszem a piros csizmám orrára, ahogyan a lépcsőnek ütögetem, hogy rázódjon le róla a hó. Akkor még tisztességes telek voltak, és imádtam, ha apám végighúzott a szánon az úttesten, ha még meg is forgatott, az volt ám sikítozásra méltó. Szóval, betrappoltam lángvörös arccal, megtömtem a hasam mindenféle jóval, majd szétterpesztett lábakkal megálltam a szoba azon sarka előtt, ahol a fa áll minden évben, és leraktam egy tábla csokit.

Én tényleg hittem ebben a mesében. Ez nem mese volt számomra, hanem a valóság, ami olyan mint egy delírium. Huszonnegyedike előtt hetekkel már azt kérdeztem anyutól és aputól felváltva, hogy hányat kell aludni még addig. Csokit vetettem apuval, hogy legyen mit odatennem a fa helyére, hiszen az angyalok éhesek lesznek. Persze megértettem, hogy nem eszik meg mindet, hiszen minden gyerekéből esznek kicsit, nem bírnak annyit megenni. Hát nem logikus!?

Minden reggel arra léptem be a nappaliba, hogy ott a fa. Ragyog a sok pörgettyűtől, az angyalhajtól és az ezüst angyalkáktól. Olyan hatalmas volt, én meg olyan apró, ráadásul a fa kis sámliféle asztalon volt, amin megint csak elámultam, hogy bakker, ezek még arra is ráállították, pedig gyerekméretűek mind, akkorkák, mint én.

Sokszor elhatároztam, hogy majd éjjel felkelek és meglesem, de bealudtam mindig. Aznap azonban nem járt az eszemben ilyesmi. Csak leraktam a csokit a földre, bevackoltam magam az ágyba és elaludtam.

Forrás:

Depositphotos

Valamikor éjjel keltem fel valamiért, magamtól. Az ágyamból ráláttam a nappaliba vezető üvegezett ajtóra, és még hunyorgó szemekkel is jól érzékeltem, hogy dereng azon túl valami fény. Felkeltem az ágyból, lomha lépésekkel elvánszorogtam az ajtóig, a talpam alatt nyikorogtak a szőnyeg sörtéi. Aztán kinyitottam az ajtót, és rábámultam a Jézuskára, aki éppen egy gömböt rakott fel a félcsupasz fára. A Jézuskára, akivel nem voltak angyalok, és történetesen úgy nézett ki, mint az anyukám.

„Anyámnak azt mondták, ebből a gyerekből sosem lesz semmi” – Történet az akaraterő sorsfordító erejéről

Anyámnak erős akarata van. Olyan erős, mint a vízé. Ha elhatározza, hogy akar valamit, akkor, akárcsak a víz, megkeresi a maga útját a legapróbb hajszálrepedéseken keresztül. Az ő akaratereje gyógyító hatással bírt. Engem gyógyított meg vele.

Óráknak tűnő másodpercekig csak bámultuk egymást, én hunyorogva a fénytől meg az álmosságtól, ő meg rajtakapottan, hatalmas szemekkel. Kezében ott himbálózott a gömb a levegőben. A himbálózására nagyon jól emlékszek. Meg arra, hogy azt mondom, anyu, mit csinálsz?

Aztán konkrétan nem tudom, mi történt, szerintem anyám elkábított valami varázsporral, vagy a gömb mozgása hipnotizált, mert aztán már csak a keze érintésére emlékszem a hátamon. Pontosan tudom, hol volt a mutatóujja, és hol végződött a csuklója, és arra is emlékszem, hogy végtelenül nyugodt voltam, miközben visszacsomagolt az ágyba. Körbegyűrte a testem takaróval, és tovább álmodtam az angyalokkal.

Reggel furcsán keltem. Szokatlanul élénk volt az álombéli emlék, és amikor anyu mellém ült az ágy szélére, akkor csendesen elmeséltem, mit álmodtam, majd feltettem a millió dolláros kérdést:

– Anyu, te voltál az, vagy csak álmodtam?

– Álmodtad – válaszolta, de lehetett érezni, hogy megkönnyebbült, és azt a pici hezitálást is éreztem rajta, amit a szülők éreznek akkor, amikor dönteniük kell. Dönteniük arról, hogy vajon most keltse fel a gyereket az álmából, vagy adjon neki haladékot. Anyu adott. És én ezt pontosan éreztem és tudtam, de elfogadtam.

Akkor, december 24-én reggel hallgatólagosan szerződést kötöttem anyámmal, határozott időre.