Egyéb kategória

„Ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni” – Nem vagyok terhes, mégis át akarták adni a helyet

Nincs olyan ember, akinek ne lenne egy vicces, meghökkentő vagy épp felháborító sztorija a BKV-s közlekedésről. Reggelente gyakorlatilag azt várom – miközben haladok a szerkesztőség felé –, hogy vajon milyen izgalmakkal lesz megspékelve az utam. Vajon a szemem láttára fogják büntetni a jónépet? Vajon idősekkel és terhes nőkkel lesz tele a villamos? Vajon az X táskámmal és szatyrommal le tudok majd ülni? És ha igen, át kell majd adnom a helyemet valakinek? És mi lesz, ha a kissé előnytelen ruhám miatt nekem akarja majd valaki átadni a helyét? Merthogy történt már ilyen!

vous - 2017.02.22.
„Ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni” – Nem vagyok terhes, mégis át akarták adni a helyet

Ha átadják, az a baj, ha nem adják a helyet, az a baaaj!

Egy forró nyári napon történt az eset, egy nem túl előnyös, mell alatt vágott rucit viseltem…

Eleinte nem is értettem, miért adják át a helyet, gondoltam, szarul nézek ki, hiszen mindig sápadt vagyok. Fogtam magam, és leültem, majd konstatáltam, miért is történhetett ez.

Először a sokk, majd a röhögés, végül kétségbeesés lett úrrá rajtam.

Utólag viszont pozitívan gondolok erre a szitura – még akkor is, ha nem voltam áldott állapotban –, hiszen ha nekem átadta az illető, bizonyára minden terhes nőnek átadja a helyet, és ez jó.

Példát mutat, ilyenkor pedig a többi ember elszégyelli magát, és következőleg már – jó esetben – ők maguk fogják átadni a helyet.

Én így éltem meg. Pozitívan. Azonban van, akinek rosszulesik, ha átadják neki a helyet!

„Sokan utazunk, és ez minket is összeköt – nem csak a város egyes helyeit” – Menő grafikák a budapesti tömegközlekedésről

„Sokan utazunk, és ez minket is összeköt – nem csak a város egyes helyeit” – Menő grafikák a budapesti tömegközlekedésről

Lehet szidni vagy rajongani érte, egy biztos: a tömegközlekedés senkit nem hagy hidegen. Buzás Aliz tervezőgrafikus mégis inkább arra biztat mindenkit: vegyük észre a dolog szépségeit. Az ügy érdekében könyvet is készített, a Köszöntjük kedves utasainkat! című munka a BKV járműveit mutatja be.

Emcsi és a nem létező baba

„Két hete mindenki hallotta a kirohanásomat. Reggel, 4-6-os. A szuperegyedi oversize, neonzöld kabátomban készültem leszállni a csodás Mester utcánál. Egy idős néni, aki épp az ajtóhoz legközelebbi ülésen ült, megkérdezte, amit nagyon nem kellett volna:

Nem ül le?

Szívinfarktus, agyvérzés, hidegzuhany, felháborodás, szégyen – amit egyszerre éreztem! Ez fakadt ki belőlem: JÉZUSOM!

Forrás:
Depositphotos, Pexels

Nem vagyok terhes, de ezt a kabátot soha többet nem fogom felvenni. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre, hallotta ezt a mögöttem álló férfi is, aki próbált megnyugtatni: ne aggódj, csinos vagy! Hát, nem sikerült neki! Azóta sem volt rajtam az a kabát!”

Emcsi esete azért elég ritka, és remélem, ti nem vennétek ezt a szitut ennyire komolyan. Hiszen a jó szándék vezérelte a hölgyet, és igen, baromi rosszul tud esni, ha valaki úgy látja, nagyobb a pocakunk a kelleténél, de sajnos nem mindig, és főleg nem minden szögből tudjuk a legelőnyösebb oldalunkat mutatni. De ezzel nincs is semmi baj. Nevessünk egyet a helyzeten, és máris volt egy vidám pillanatunk egy vadidegennel – amitől majd jobban indulhat a nap!

Egy vékony lány esete a pocakjával

Fotósunk, Zsófi egy hasonló sztorival rukkolt elő:

„A barátnőm vékony testalkatú, de van cuki pocakja. A BKV-n már többször is átadták neki a helyet, szegény tök kivan tőle. Jobb napokon mondjuk rominak találja.”

Látjátok? Néha félig üres, néha pedig félig tele a pohár. De ezt csak és kizárólag ti döntitek el!

Anna, akinek bár volt, hogy átadták a helyet, ő nem feltétlenül ugrik fel első látásra a székéből!

„Én csak akkor adom át a helyem terhes nőnek, ha tényleg terhesnek látszik, mert nem akarok senkit sem megsérteni.”

Persze van ebben is valami, lásd: Emcsi esete, és persze van ennél rosszabb is, például hogy úgy néztek állapotosnak egy nőt, hogy annak nem is lehet gyereke. Érzékeny téma, ezért én a következőket ajánlom:

  1. Ha egyértelműen látjuk valakin, hogy bizony áldott állapotban van, vagy nincs túl jó bőrben, ne legyünk bunkók, és adjuk át a helyet!
  2. Ha bizonytalanok vagyunk, és nem is ad jeleket, hogy leülne, látszólag kicsattan az egészségtől, ne pattanjunk fel egyből, próbáljunk vele szemkontaktust teremteni, hátha kiderül, mi merre meddig…
  3. Ha tényleg bizonytalanok vagytok, hogy csak a ruha olyan előnytelen rajta, vagy valóban terhes, és nem vagytok hullafáradtak, álljatok fel anélkül, hogy azt érezné, miatta tettétek – nem kell vele közölni. Aztán vagy nem ül le, vagy igen, a lényeg, hogy nektek biztosan jobb lesz a lelkiismeretetek.
budapest-kozlekedes-metro

Kedves BKK-ellenőrök! Legyenek kedvesek, ellenőrizzék a bérletemet!

Tömegközlekedéses sztorija mindenkinek van, jó és rossz egyaránt. A jegyellenőr a legtöbb esetben sajnos nem egy hálás munka, ezt a cikket sem fogják kiragasztani az öltözőbe. Kérni szeretnék valamit!

Andi akkor is átadja a helyét, ha amúgy neki is szüksége lenne rá

Andi egy veleszületett rendellenesség miatt csak nehezen tudja használni a bal kezét:

„Én sajnos csak egy kézzel tudok kapaszkodni, és az egyensúlyérzékem is rossz, a hátam is fáj emiatt, szóval ezért leülök, ha tehetem. Főleg, ha még a kezemben is van valami. Van, hogy csúnyán néznek rám emiatt, de nem érdekel, ettől függetlenül az idősebbeknek átadom a helyem – ha nem az a szúrósan néző fajta. Nekik nem adom át. Lehet, hogy nem vagyok annyira öreg, mint ő, de vágódtam már sáros buszpadlónak.

Terheseknek mindig átadom a helyem, ahogyan a kisgyerekeseknek is!

A hely persze nem csak a terheseké, gyerekeké és időseké lehet – főleg nem egy hosszabb útvonalon

Vivi az alábbi pozitív példát mesélte, aki már nem gyerek, még nem állapotos, és pláne nem nyugdíjas!

„Távolsági busszal utaztam, a menetidő majdnem másfél óra, és mivel utolsónak szálltam fel, én voltam az, akinek már nem jutott ülőhely. Gondoltam, nem baj, akkor végigállom. Egyébként elég sok velem egykorú srác ült a buszon, de mégis egy viszonylag idősebb néni volt az, aki kb. 10 percenként megkérdezte, hogy:

Nem szeretne leülni a helyemre? Bírja még?…

…majd az utolsó 20 percben felállt, és követelte, hogy üljek le, mert nem szeretné, hogy végigálljak itt másfél órát. Na, ő aranyos volt.”

És ez lenne a normális! Adjuk át a helyet annak, akinek szüksége van rá, pláne, ha látjuk rajta, hogy jóval nagyobb szüksége van rá, mint nekünk! Mert igenis lehet valaki fiatalon beteg, fáradt vagy épp frissen műtött, ahogyan lehet valaki idősen is kicsattanóan jó formában.

Csak tudni kell jól átadni egy helyet, illedelmesen, úgy, hogy lehetőség szerint – még ha jó szándék vezérel is – ne bántsunk meg senkit. Nem kell helyből felpattanni, gondolkozzunk, mielőtt felállunk, és fontoljuk meg azt is, hogy közben milyen szöveggel szeretnénk átnyújtani előmelegített helyünket!

Ajánlott cikkek